TIBORCA története I. 13.
Bóna Mári Ilona 2009.12.27. 21:12

Nagyon szomjas, és éhes voltam. Amikor letette a pincér (aki haverja volt Berczének) az asztalra a szörppel(?) teli poharat, Bercze viccesen felfelé mutatott, mondván: - „Ott repül a kismadár!” „Vettem a lapot”, mert azt hittem, hogy fel akar vidítani és odanéztem, ahova mutatott. Azt hiszem, ekkor tett bele valamit az italomba. Mert, amikor jóízűen meg akartam inni, éreztem, hogy nem esik jól. Meg is jegyeztem: - Ez nagyon keserű. Majd, hirtelen olyan rosszul lettem, hogy haza kellett menni. Csakhogy Bercze nem hazavitt, hanem teljesen máshova. Valami- füves- gazos területen botladoztam mellette, amint valósággal vonszolt magával. Fűcsomóval az ökölbe szorított kezemben tértem magamhoz a fájdalomtól. Majd újból elsötétült előttem a világ és nem tudtam semmiről. Így arról sem, hogyan kerültem „haza”. Ugyanolyan gyorsan szerettem volna bezárni, mint ahogy kinyitottam, de nem tudtam, mert Jóska a kapuajtó és a kerítés közé tette a lábát. - Mivel bántottalak meg, hogy ennyire haragszol? - Semmivel! Te, semmivel. Engedd a kaput becsukni! Annyira féltem, hogy nem lesz erőm azt a sok mocskot magamban tartani, ami tavasz óta történt velem, hogy „rövidre akartam zárni” a találkozásunkat.
TIBORCA története
I. f., 13. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Amit nem mondhattam el senkinek
Egy alkalommal kizártak a lakásból, amikor a délutános műszakból csak éjjel fél tizenkettő körül villamosoztam „haza” Pacsirta telepre. Valami rendőrségi kiszállás és kihallgatás volt a műhelyben – állítólagos lopás miatt. Teljesen felforgatták a műhely megszokott rendjét. Műszak végén, este tízkor, egyesével engedtek be minket az öltözőbe…
Bemásztam a kapun, miután a kulcsommal nem tudtam kinyitni. Sajnos, a lakásajtó is zárva volt és a kulcsommal azt sem tudtam kizárni. Síri csönd és sötétség ült a házon. Rögtön tudtam, hogy apu elment éjszakai műszakba dolgozni. Györgyi és anyu nem tudom, hogy hol voltak.
Csöngettem, de hiába. Az előkertben összekuporodva meghúztam magamat az orgonabokor tövében. Egy idő után nagyon fáztam. Ezért, visszamásztam az utcára és elindultam. Róttam a köröket.
Nagyon féltem, mert abban az időben hamar bevitték az utcán grasszáló lányokat a rendőrségre és eljárást indítottak ellenük, „üzletszerű kéjelgésre való felbujtás gyanújával”.
Reggelre szörnyen kimerülten álltam a villamosmegállóban. Szinte, a földből nőtt ki Bercze - és, mintha engem várt volna uzsonnával a kezében. Elsírtam magam és úgy meséltem el neki, hogyan jártam. Mondta:
- Ismerem ezt, mert árvagyerek-ként nőttem föl!
Másnap, nagy kiabálásra mentem „haza”. Apa valami miatt otthon volt, nem ment dolgozni és egy új zárat szerelt föl éppen a kapura. Majd, amikor kész lett, dühösen a kezembe nyomott egy kulcsot.
- Aztán erre jobban vigyázz!
Csak álltam előtte kukán... Nem is értettem, hogy akkor most mi van? Ki veszítette el a kulcsát? Mert nekem megvolt. Annyira megdöbbenek ilyenkor – a mai napig - hogy leblokkolok. Akkor is, azt sem tudtam hirtelen, hogy miről is van szó? El kellett volna mondani, hogy megvan a kulcsom és meg is kellett volna mutatni. Kerestem is később, de akkorra már valóban eltűnt... Nem bántam különösebben, mert volt egy vadi’ új kulcsom! Tényleg vigyáztam rá.
Ettől fogva megbíztam Berczében. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal megvárt iskola után. (Mert elkezdtem a második évfolyamot a dolgozók gimnáziumában.)
Szeptember volt, és még mindig tombolt a nyár. Hazafelé jól esett a magabiztos invitálása, bementem vele egy kerthelyiségbe. Ott, jaffa szörpöt ittam, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy narancsból készül. Addig narancsot, mint gyümölcsöt sem láttam soha, nemhogy ettem volna. De, valahogy egészen jól megvoltam nélküle. Még nem voltam tizennyolc éves, és nem ismertem a vendéglátós italkínálatokat sem. Ettől elég idétlennek éreztem magamat a magabiztos Bercze mellett. Azt sem tudtam, hova tegyem kezem-lábam, olyan setesután mentem utána az asztalok között.
Úgy rendelt Bercze, mint aki tudja ezt.
Nagyon szomjas, és éhes voltam. Amikor letette a pincér (aki haverja volt Berczének) az asztalra a szörppel(?) teli poharat, Bercze viccesen felfelé mutatott, mondván:
- „Ott repül a kismadár!”
„Vettem a lapot”, mert azt hittem, hogy fel akar vidítani és odanéztem, ahova mutatott. Azt hiszem, ekkor tett bele valamit az italomba. Mert, amikor jóízűen meg akartam inni, éreztem, hogy nem esik jól. Meg is jegyeztem:
- Ez nagyon keserű.
Majd, hirtelen olyan rosszul lettem, hogy haza kellett menni. Csakhogy Bercze nem hazavitt, hanem teljesen máshova. Valami- füves- gazos területen botladoztam mellette, amint valósággal vonszolt magával. Fűcsomóval az ökölbe szorított kezemben tértem magamhoz a fájdalomtól. Majd újból elsötétült előttem a világ és nem tudtam semmiről. Így arról sem, hogyan kerültem „haza”.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy forog velem az ágy, miközben zuhanok egy sötét mélységbe. Segítségért akartam kiáltani, amikor rémületemben kinyitom a szememet meglátom a reggeli napsütésben az ablak előtt anyut és Györgyit, amint egy bugyit nézegetnek és azon kuncognak, hogy:
- „Megtörtént a dolog! Ez a Jancsi legalább tökös gyerek, nem úgy, mint a Pista!”
Ettől fogva örökké lehajtott fejjel jártam és éjjel-nappal sírtam. És, nehogy azt higgye bárki, hogy anyu egyszer is megkérdezte volna, hogy mi bajom van!
Valami miatt ő – mindig is úgy kezelt engem, mint egy alantasabb élőlényt, akinek nem is jár más. Ő, így érezte igazságosnak.
Elmentem egyszer a barátnőmhöz, hátha tud nekem segíteni. De láttam rajta, neki is megvan a maga gondja-baja, és nem hozakodtam elő a sajátommal.
Már második alkalommal nem jött meg a menstruációm. Nem tulajdonítottam jelentőséget ennek sem, mert volt úgy, hogy csak minden harmadik hónapban jött meg. Most sem foglalkoztatott a dolog különösebben, mert nem is voltam teljesen tisztában azzal, hogy mi történt velem valójában azon a grundon.
Az biztos, hogy Bercze közeledését visszautasítottam és utáltam a váratlan felbukkanásait.
Gyanús kezdett lenni, hogy a derékbőségem is teljesen megváltozott. De ez csak addig érdekelt, míg öltözködtem, mert közben memorizáltam a leckét, amit arra az iskolanapra kellett tanulnom és arra koncentráltam, nehogy otthon hagyjam valamelyik füzetemet, vagy tankönyvemet!
Benne voltam egy életprogram megvalósításában úgy, hogy észre sem vettem: azon a szeptember eleji éjszakán gellert kapott az életpályám és ettől a gellertől átkerültem egy másik pályára, ahol mások kezdték el élni az én életemet.
*
Októberben, egy este leszállok a villamosról, és amint befordulok a mi utcánkba, majdnem belebotlok Jóskába. Nagyot dobbant a szívem. Aztán eszembe jutott az ártatlanságom, amire annyira vigyáztunk. És, amitől közben, olyan brutális gátlástalansággal megfosztott valaki más. Tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Akkor zuhant rám annak felismerése, hogy soha többé nem mondhatok el neki semmit!
Egy szó nélkül sarkon fordultam és elindultam a szomszédos utca felé. Gondoltam, majd az ellenkező irányból közelítem meg a házat. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor kizártak és ugyanígy kerülgettem a „szülői” ház környékét és üvölteni tudtam volna! Beleüvölteni a világba az árvaságomat!
Amikor befordultam az utcánk másik végén, Jóska – szemből jőve - elállta az utamat.
Már katonai egyenruhában volt. Ebből arra következtettem, hogy fölvették a „tiszti akadémiára”. Úgy akart köszönteni, mintha misem történt volna!
- Hol voltál mostanáig? Miért csinálsz úgy, mintha tegnap köszöntünk volna el egymástól?
- De, hiszen megbeszéltük, hogy a felvételi…
Udvariasan el akarta venni tőlem a könyvekkel, füzetekkel degeszre tömött táskát. Én, egy határozott, könnyednek tettetett mozdulattal elrántottam a súlyos terhet, így adva a tudtára, hogy nincs szükségem a segítségére.
„Nekem ne akarja a táskámat cipelni, amikor a lelkemre nehezedő terhet észre sem veszi! Mi ez ahhoz képest?” - gondoltam - a sírással küszködve.
- Nem érdekel, hogy veled mi volt, vagy van, mert téged sem érdekelt, hogy velem mi történt az elmúlt hónapokban!
- De most itt vagyok.
Erre, úgy öleltem át a két karommal, hogy amelyikben a táska volt, azzal - véletlenül - alaposan hátba vágtam. Majd rájöttem, hogy mit tettem, leeresztettem a táskát, de még akkor sem engedtem el. Nyakába borultam és úgy szorítottam, az egyik karommal, ahogy csak bírtam. Ekkor, már ott voltunk a jól ismert kapu előtt. Hirtelen elengedtem, és kikaptam a kapukulcsot a zsebemből. Villámgyorsan kizártam a kaput, majd egy hirtelen fordulattal bent is voltam. Ugyanolyan gyorsan szerettem volna bezárni, mint ahogy kinyitottam, de nem tudtam, mert Jóska a kapuajtó és a kerítés közé tette a lábát.
- Mivel bántottalak meg, hogy ennyire haragszol?
- Semmivel! Te, semmivel. Engedd a kaput becsukni!
Annyira féltem, hogy nem lesz erőm azt a sok mocskot magamban tartani, ami tavasz óta történt velem, hogy „rövidre akartam zárni” a találkozásunkat. Azt hiszem, ráléptem a lábára, hogy elvegye. Akkor, azonban a kezét tette oda a szűkülő résbe. Ezt már csak akkor vettem észre, amikor tiszta erőmmel rácsaptam a kapuajtót. Annyira fájt, hogy legszívesebben egyenként megcsókolva minden sérült ujját, kértem volna tőle bocsánatot!
De: tudtam, hogy nem tehetem és csak annyira nyitottam ki a kaput, hogy kiférjen a keze.
Bóna Mária Ilona
|