|
TIBORCA története I. 12.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 21:05
Nem vette észre, én meg nem mondtam el neki, hogy nem írta alá az esti gimibe való jelentkezési kérelmemet a KTSZ elnöke, mondván: - „Nincs szükségem érettségizett varrónőre!” Csakis az idős igazgató bácsinak köszönhettem, hogy ennek ellenére fölvett a dolgozók esti gimnáziumába. Nem mondtam el, mert szégyelltem, hogy otthon mennyire ellenezték a továbbtanulásomat!... „Otthon” aztán átsírtam az éjszakákat alvás helyett. (Akkor még csak sejtettem, hogy nekem soha nem lesz olyan jó a „káder-lapom”, amivel egy akkori katonatiszt összekötheti a magáét. Mert, abban az időben káderlapok kötöttek házasságot káderlappal.)Ismét „megacéloztam” magamat. Ezt ma úgy mondják: „bekeményítettem”.Szükségem is volt rá, mert két iskolában és a munkahelyemen is helyt kellett állnom! Most már kettőnkért is tanultam és kettőnk közös jövője miatt is szerettem volna tanítónő lenni!
TIBORCA története
I. f., 12. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Lánykérés, tanulás, miegymás
Egy kisfiús külsejű srác mellett ültem az esti gimiben. Egyszer megkérdeztem tőle:
- Hogy szólít az anyukád? merthogy Antalnak hívták.
Ő azt válaszolta: - „Toncsikának.”
- Ó, de aranyos! Illik hozzád. Nem baj, ha én is így szólítalak?
Csak mosolygott zavartan a pihés-szőke bajusza alatt.
Mi ketten voltunk az osztályban a legfiatalabbak. Mindig nagyon éhesen estünk be az iskolapadba és Toncsikának mindig volt uzsonnája, amiről lehetett látni, hogy női kezek készítették és csomagolták. És, valóban az édesanyja csomagolta.
Volt amikor elaludt és akkor a könyökömmel bökdösve ébresztgettem. Volt amikor nekem is majd leragadt a szemem és akkor mindig írtam neki valami vicceset egy kis jegyzetlapra és akkor neki válaszolnia kellett, így tartva ébren egymást és magunkat. Nagyon nehéz ám egész napos fizikai munka után beülni az iskolapadba és ráadásul úgy, hogy csak éjszaka van idő a tanulásra! Jól kiegészítettük egymást. Igazi tanulópárost alkottunk, mert én gyakran másoltam le az óraközi szünetben a matek házi feladatát, míg ő meg rólam az irodalmat, illetve a nyelvtant. Bizony, hetente három alkalommal volt tanítás du. 5-től este háromnegyed tízig, illetve egy-egy alkalommal fél tizenegyig - és a nappaliakéval egyenértékű tudásanyagot kellett magunkévá tenni.
Mindig észrevettem, ha levágatta a haját, vagy megborotválkozott vagy nem tudta a maltert kimosni eléggé a körömházából. Akkor szégyenlős-zavartan dugdosta a kezét. Én meg direkt megsimogattam és dicsértem érte, hogy milyen férfiasan erős keze van a munkától. Azt hiszem, valójában a nyiladozó anyaösztönömet éltem ki, amikor becézgettem, és kedves szavakkal kényeztettem. Olyan kedves volt, amikor zavartan mosolygott – tényleg, mint egy kisfiú - és láttam rajta, hogy mennyire tetszik neki. Persze, még csak nem is találkoztunk az iskolán kívül, még véletlenül sem, pedig ő is helybéli volt.
Barátnőmnek akkoriban fordult komolyra a kapcsolata az első férjével.
Velem is megtörtént a csoda, mert Jóska megkérte a kezemet!
Egyébként, ez a tanév volt Jóskának is az utolsó a gimnáziumban.
Ez a lánykérés úgy történt, hogy megvárt egy alkalommal a suli után. Hazafelé mentünk a mi utcánkban és egyszer csak megállított…
- Nagyon fontos dolgot szeretnék veled megbeszélni. Be kell adnom a továbbtanulási jelentkezési kérelmemet. Szeretném tudni, te mit szólnál ahhoz, ha katonatiszti főiskolára jelentkeznék, méghozzá a repülősökhöz?
Csak álltam ott csodálkozva és hallgattam, mint egy kuka. Végigfutott az agyamon, hogy ez a fiú semmit nem tud arról a politikai játszmáról, amibe a szüleink, rokonaink az 1956 utáni suttyom-terrorral keveredtek.
Nem vette észre, hogy kettős kényszer: családi- és politikai alatt roskadozok.
Nem vette észre, én meg nem mondtam el neki, hogy nem írta alá az esti gimibe való jelentkezési kérelmemet a KTSZ elnöke, mondván:
- „Nincs szükségem érettségizett varrónőre!”
Csakis az idős igazgató bácsinak köszönhettem, hogy ennek ellenére fölvett a dolgozók esti gimnáziumába.
Nem mondtam el, mert szégyelltem, hogy otthon mennyire ellenezték a továbbtanulásomat!
Anyuéknak az a háromévi inaskodás is örökkévalóság volt, míg megszereztem a szakmunkás bizonyítványt! Hogy mondhattam volna el: alig várják, hogy visszaadjanak a „feladónak” Kunszentmiklósra!?
Hogyan is beszélhettem volna minderről, amikor én is csak a megérzések és sejtések bizonytalanságában vergődtem!
Álltunk és hallgattunk egy darabig, majd Jóska volt az, aki megszólalt.
- Most, hogy te is továbbtanulsz, hogy tanítónő lehessél, még jobban össze lehet majd egyeztetni kettőnk hivatását, mert én számítok rád a jövőben. Ezért, tudnom kell, mit gondolsz a választásomról.
Összeszoruló torokkal suttogtam neki:
- Legyél csak katonatiszt, hiszen téged az Isten is katonának teremtett!
„Otthon” aztán átsírtam az éjszakákat alvás helyett. (Akkor még csak sejtettem, hogy nekem soha nem lesz olyan jó a „káder-lapom”, amivel egy akkori katonatiszt összekötheti a magáét. Mert, abban az időben káderlapok kötöttek házasságot káderlappal.)
Ismét „megacéloztam” magamat. Ezt ma úgy mondják: „bekeményítettem”.
Szükségem is volt rá, mert két iskolában és a munkahelyemen is helyt kellett állnom! Most már kettőnkért is tanultam és kettőnk közös jövője miatt is szerettem volna tanítónő lenni!
Jóskáék, decemberben tartották a testvér-osztállyal közös szalagavatót a helyi kultúrházban. Már hónapokkal előtte próbálták a táncokat. Jóska engem nevezett meg párjának. Feltétel volt, hogy hetente kétszer ott legyek a próbákon, majd a kölcsönzőből vételezett, hosszú estélyi ruhában táncoljam vele végig a szalagavató nyitótáncát!
Anyu kijelentette, hogy neki nincs pénze a kölcsönzési díjra és verjem ki a fejemből az egészet! A műhelyfőnöknő sem engedett el a próbákra. Ezért aztán Jóskának a táncklubos lány lett a partnere.
Én már akkor, tizenhat évesen teljesítménybérben dolgoztam, mint utolsó éves tanuló. Amint megkaptam a Wesselényi utcai műhelyben az ösztöndíjamat, vettem kétszer fél méter anyagot szoknyára és egy alkalmi blúzra. Két éjszaka és egy nap alatt varrtam meg.
Jóska anyukája jött értem, és ő volt a "gardedamom" azon az estén.
Ott ültem mellette, mint egy hamupipőke.
Jóska és partnere - egy szép, szőke, loknis hajú lány - volt az első pár. Gyönyörűek voltak! Jóska, olyan daliás-délcegen táncolta a palotást, hogy a korabeli katonatisztek is megirigyelhették volna! Édesanyja csak úgy ragyogott a büszkeségtől!
A nyitótáncok után kezdetét vette a bál. Marika néni elment az öltözőbe, hogy segítsen a fiának elpakolni a díszmagyart (?).
Ahogy ott ücsörögtem egyedül, már javában rákezdte a zenekar a rock-it, a twist-et és az akkor divatos, andalító, olasz slágereket játszani.
Én, meg ott ültem romjaimban. Nem látszódhatott rajtam, mert sorra kértek föl – teljesen ismeretlen srácok táncolni. (Itt ismertem meg a Berczét. Nem tudom, hogyan került oda a haverjaival, mert „zártkörű” volt a rendezvény.)
Mire Jóska átöltözött, már kézről kézre adtak, úgy táncoltam. Azt hiszem, belém bújt az ördög! Ki akartam táncolni minden keserűséget magamból. Biztos voltam benne, hogy Jóska ettől fogva hanyagolni fog!
Nem így történt! Fölkért táncolni és komolyan bosszankodott, amikor lekértek tőle. Azon nyomban szólt Tóni barátjának, hogy kérjen vissza. Hajnali négyig tomboltam. Még tovább is bírtam volna, de a zenekarnak lejárt a munkaideje. (Bezzeg, ilyenkor soha nem voltam rosszul – még fáradt sem!)
Mi is elindultunk hazafelé. Jóska boldognak látszott. Én is elég felpörgött állapotban voltam, de a lelkem mélyén tele voltam szorongással.
Már nem volt kérdéses számomra, hogy el kell engedni!
Megéreztem, hogy előbb-utóbb, de mindenképp le kell róla mondanom!
Ilyen körülmények között érkezett el barátnőm esküvőjének napja. Nagyon szép menyasszony volt! Amint ott álltunk Jóskával, már tudtam, hogy én soha nem leszek az ő menyasszonya. Annyira fájt ez az érzés, hogy végigbőgtem a szertartást. Nem is emlékszem semmire az egészből!
*
Nehéz időszak következett mindannyiunk életében.
Jóskának már az érettségire és a felvételi vizsgára is készülni kellett. Nekem, pedig mint végzős szakmunkás-tanulónak, a második félévtől - a szalagon, teljesítménybérben – kellett dolgozni.
Amiért anyu nem akart velem egy munkahelyre, az - állandó, délelőttös műszakban üzemelő – műhelybe kerülni, a két műszakosba helyeztek. Veszélybe került délutános héten a gimibe járás!
Barátnőm is kimaradt, mert közben, várandós lett. Az ipari iskolát még befejezte. Egymás mellett ültünk, és soha nem felejtem el az átszellemült arcát, amint a hasára tette a kezét és érzékelte a magzati életjeleket! Néztem a szép arcot, amit még szebbé tett az anyaság.
- Add a kezed, hogy te is érezd!
Suttogta, és akkor már ketten éreztük a pici végtagok hullámzó mozgását a domborodó anyapocakon.
Irénke példát adott nekem természetességből. Úgy ült a nagy pocijával az iskolapadban, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon!
A szakmunkásvizsgát is együtt csináltuk végig. Amikor kész lettem a munkadarabommal – egy rakott szoknyával, amin nem volt semmilyen gomblyuk, külön kellett volna különböző gomblyukakat készíteni. Nekem, azonban a gimnáziumban is év-végi vizsgáim voltak. Aznap, éppen három tantárgyból.
Irénke tudta ezt és odasúgta:
- Menj csak, majd én csinálok neked is.
A szakmunkás bizonyítvány kiosztásakor találkoztunk legközelebb. A vizsgabizottság visszaadta a munkadarabokat, a szoknyával együtt, a külön elkészített gomblyukakat is. Lélekben azóta is hálás szívvel gondolok barátnőmre.
Aztán, a szakmunkásvizsga után mégis odahelyeztek, ahol anyu dolgozott. Vagyis, ő csak papíron, mert többnyire betegállományban volt.
Örültem az álladó egyműszakos munkarendnek. Azt hittem, hogy befejezhetem a gimnáziumot! Nem így történt...
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
