|
TIBORCA története I. 11.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:56
A felfokozott érzelmi állapotomban, két szélsőséges érzés viaskodott bennem egymással. Először is, nagyon-nagyon jó érzés volt az a tudat, hogy kellek egy fiúnak! Hogy velem akar lenni. Velem, senki mással!!! Ez csodálatos, diadal-szerű érzéssel töltött el. Valósággal ujjongott a lelkem! A másik, pedig a bűntudat volt, amit belém neveltek. A „képesség” és a „képtelenség” viaskodott egymással. Vagyis, a Teremtő által belém kódolt – a gyönyörre való képesség – és a képtelenség, hogy nem tudok megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, amit a felnőttek közvetítettek felém.Ezt a lelki vívódást anyu még fokozta is azzal, ahogy az „ártatlanságomról” beszélt, és ha késett, vagy kimaradt a menstruációm már pánikolva terrorizált.Érdekes, hogy Györgyi ártatlansága miatt nem aggodalmaskodott!Soha nem értettem, hogy miért volt velem mindig szigorúbb, az egyébként szerelmi ügyekben egészen „modern” felfogású asszony?Ugyanis, ő már ekkor nyitott házasságban élt apuval. Vagyis, mindkettőjüknek volt házasságon kívüli szerelme, akivel megbeszélték az otthoni, vagy a gyerekek okozta problémákat.Anyu elpanaszolhatta „szerelmének”(?), hogy mennyi baja van velem, erre beindult az akció. Ettől fogva ők irányították az életemet.
TIBORCA története
I. f. 11. epizód
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A női lélek rejtelmei (2)
Jóskával ismét találkozgattunk hébe-hóba. Hogy, többet lehessünk együtt, kigondoltuk, megtanít németül. El is kezdtük a „tanfolyamot” nálunk. Amikor apu meglátta, hogy ott ülünk a konyhaasztalnál, egymás mellett, kikiabálta szegényt a lakásból. Persze, nekem mondta a magáét, de Jóska megérezte, hogy miatta kiabál velem.
Nem maradt más, minthogy gondolt egyet és bejött a tanműhely elé esténként, és olyankor felgyalogoltunk a Baross utcától a Boráros térig. Szó nem volt már többé a németről, meg arról sem, hogy milyen zavarban vagyok, mert állandóan hozzá akartam bújni. Nem is tudtam másra gondolni, minthogy mikor fog már átölelni, megcsókolni. Annyira, de annyira hogy nem is tudtam figyelni arra, amit mond.
Ő, viszont nagyon távolságtartó lett. Egy össztáncon aztán rájöttem, hogy miért.
Amint lassúztunk, megéreztem: bizony, a fiúknak nagyon kényelmetlenül láthatóvá és érezhetővé válik, ha szerelmesek és elfogja őket a testi vágy!
Ekkoriban adta kölcsön Eric Knight: Légy hű magadhoz című könyvét. Hozzáfűzte: - „Úgy olvasd el, hogy majd megbeszéljük!”
Mint később kiderült, az érdekelte leginkább: mi a véleményem a szabad szerelemről, vagyis a házasság előtti szexről.
Szegény mi: szerelmes kamaszok! Egyfelől bennem is dolgoztak a hormonok, ráadásul nagyon szerelmes voltam; másfelől, viszont meg akartam felelni Boriska nénikém vallásos, önmegtartóztató életfelfogásának!
Meg akartam mutatni anyunak is, hogy nincs igaza akkor, amikor feltételezi rólunk: nem tudunk vigyázni „az egyetlen hozományomra”: az „ártatlanságomra”!
Nem győztem Jóskát mentegetni, hogy „ő nem olyan!”. Anyu ilyenkor mindig azt mondta:
- „Álló tóban lakik a béka és éccő csak nagyot ugrik, aztán nevelhetem a te fattyadat is!”
Olyan gyakran emlegette ezt a fatty-dolgot, hogy egész megszoktam. Kezdetben azt hittem, hogy minket: a lányait hív fattynak, vagyis kicsinyeknek. Később jöttem erre is rá, hogy a vadhajtásra mondják, hogy "fatty" és azt általában eltávolítják, hogy az "anyanövény" jobban fejlődhessen.
Amint elolvastam a Légy hű magadhoz történetét, már értettem a célzást. Bántott még a feltételezése is annak, hogy én kapható leszek valaha is a házasságon kívüli szexre! Ezt azonban elhallgattam Jóska elől, mert fogalmam nem volt arról, hogyan is mondjak ilyeneket, amikor a testem mást „mondott” – főleg akkor, amikor végre csókolóztunk… Soha, sehol nem lehettünk kettesben. Nem is mertem arra gondolni, hogy milyen lenne, mert annyira féltem tőle.
Lehet, hogy ezért – megszervezett egy kirándulást a következő nyári szünetre. Méghozzá, a bakonyi tábor-helyre.
Azt hiszem, abban bízott, ha visszatérünk arra a színhelyre, ahol olyan hatással volt rám az első csók, hogy elaléltam, talán ismét…
A tábor helye azonban be volt kerítve és cirill betűkkel ki volt írva, hogy belépni szigorúan tilos és életveszélyes!
Egy kicsit tipródtunk a kerítés előtt, majd kitalálta, hogy látogassuk meg az egyik, közelben lakó nagynénikéjét. Már esteledett, amikor gyalog betértünk a falusi parasztházba. A néni nagyon zavarban volt, én nemkülönben.
Úgy éreztem, hogy rossz véleménnyel van rólunk, valami miatt.
Amint kiderült, Jóska megbeszélte vele, hogy ott éjszakázunk. Legszívesebben hazafutottam volna egyedül! De maradtam, és nagyon vigyáztam az „ártatlanságomra”! Aludni sem tudtam, mert akkor hogyan vigyázzak a szüzességemre? Végre megvalósult a vágyam! Kettesben lehettem Jóskával! És akkor az volt a legfőbb gondom, nehogy megtörténjen az, amitől annyira óvtak!
A felfokozott érzelmi állapotomban, két szélsőséges érzés viaskodott bennem egymással. Először is, nagyon-nagyon jó érzés volt az a tudat, hogy kellek egy fiúnak! Hogy velem akar lenni. Velem, senki mással!!! Ez csodálatos, diadal-szerű érzéssel töltött el. Valósággal ujjongott a lelkem! A másik, pedig a bűntudat volt, amit belém neveltek.
A „képesség” és a „képtelenség” viaskodott egymással. Vagyis, a Teremtő által belém kódolt – a gyönyörre való képesség – és a képtelenség, hogy nem tudok megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, amit a felnőttek közvetítettek felém.
„Otthon” nem kérdeztek, ezért én sem mondtam semmit a „kétnapos kirándulásról”. Azt sem mondtam, hogy Jóskával voltam kettesben! Féltettem a szerelmünket!
De, mintha mindent tudtak volna!
Ezt a lelki vívódást anyu még fokozta is azzal, ahogy az „ártatlanságomról” beszélt, és ha késett, vagy kimaradt a menstruációm már pánikolva terrorizált.
Érdekes, hogy Györgyi ártatlansága miatt nem aggodalmaskodott!
Soha nem értettem, hogy miért volt velem mindig szigorúbb, az egyébként szerelmi ügyekben egészen „modern” felfogású asszony?
Ugyanis, ő már ekkor nyitott házasságban élt apuval. Vagyis, mindkettőjüknek volt házasságon kívüli szerelme, akivel megbeszélték az otthoni, vagy a gyerekek okozta problémákat.
Anyu elpanaszolhatta „szerelmének”(?), hogy mennyi baja van velem, erre beindult az akció. Ettől fogva ők irányították az életemet.
*
Visszatérve a Légy hű magadhoz c. regényre, amit felnőtt fejjel megvettem és újraolvastam. Rájöttem, hogy a világirodalom egyik legszebb barátságát és szerelmét írta meg Eric Knight. Számomra, azóta is, annak példája a történet, hogy az igazán nemes lelkű emberek - embertelen, háborús borzalmak közepette is – hűek tudnak lenni önmagukhoz. Oda is adtam mindhárom gyerekemnek, hogy olvassa el és meg is beszéltem velük, hogy miért.
*
Jóska sokkal lazább lett. Ettől fogva hiányoltam azt a kisfiús elfogódottságot, ahogy velem viselkedett korábban. Magabiztossá tette az a tudat, hogy egy ágyban töltötte az éjszakát a szerelmével.
A következő nyáron már nem voltam hajlandó leutazni Kunszentmiklósra. Oda, ahol elvárták tőlem, hogy újra és újra megtagadjam Jóskát.
„Otthon” nagy volt a felháborodás. Napirenden voltak a veszekedések, ordítozások – miattam.
Ezen a nyáron sokat kirándultunk a régi társasággal. Egy ilyen alkalom volt, amikor nemcsak volt osztálytársaink jöttek velünk, hanem Jóska is.
Amiért soha nem kaptam pénzt ennivalóra, szabályosan éheztem. Pedig járt nekem ösztöndíj már az első perctől fogva. Ezt is, később, a harmadik év második félévekor tudtam meg, amikor anyával egy műhelybe osztottak be és fizetéskor nekem is szóltak:
- Gyere aláírni.
Aláírtam és én nem kaptam semmit.
- Anyukád már felvette, mint mindig.
*
Nem volt más választásom, minthogy titokban, zsíroskenyeret készítettem magamnak a kirándulásra.
Dél körül letanyáztunk egy tisztáson enni. Jóska elővette egy fél csirke „alkatrészeit” kirántva. Szépen be volt zsírpapírba és damaszt szalvétába csomagolva. Én, meg nagyon szégyelltem a zsírosdeszkát elővenni. De nagyon éhes voltam és egy kicsit félrehúzódva a társaságtól, befaltam a pórias uzsonnámat. Közben, kicsit reménykedtem, hogy Jóska majd megkínál, de eszébe sem jutott. Nem is a csirkehúst kívántam, hanem a gesztusra vágytam.
Miután mindenki meguzsonnázott, barátnőm rágyújtott egy cigire. Előtte azonban körbe kínálta. Úgy emlékszem, hogy egyedül Jóska gyújtott még rá. Irénke közelebb ült hozzá, tüzet adott neki és akkor nyilvánvaló volt a különbség. Ők: ketten, mint két felnőtt és mi: az idétlen kamaszok.
Olyan felnőttesek voltak hozzánk képest! Irénke csinos volt és magabiztos. Arra gondoltam akkor: sokkal jobban illik Jóskához…
Hirtelen, olyan vagabundnak éreztem magamat, hogy legszívesebben bőgtem volna! De, inkább elkezdtem a fiúkkal évődni. Ahhoz nagyon értettem. Nem tudom, hogy mikor tanultam, csak úgy jött magától.
Jóska közben rosszul lett és szaladt a legközelebbi bokorhoz. Irénke utána, de előtte rám nézett és amikor látta, hogy én meg sem moccanok, akkor ment utána. Majd jött vissza nélküle. Bizony, a finom rántott csirkét Jóska kihányta. Barátnőm nagyon sajnálta és rosszallón nézett rám, amiért neki „kell” helyettem pátyolgatni. Hazafelé még helyet is kért neki a 31-es villamoson! Odaállt mellé, és néha megsimogatta a sápadt arcát. Én, meg konokul ott röhörésztem a peronon a többiekkel. Persze, titokban én is sajnáltam, hogy rosszul lett és már mentem volna pátyolgatni, de ott volt bennem a szorongás, hogy azt nekem nem lehet. A barátnőm különben is elfoglalta a helyemet Jóska mellett.
*
Végig gondolva az én rosszulléteimen és azon, hogy soha, senki nem kezdett el pátyolgatni… vajon miért? Talán, mert a lelki eredetű betegségek „láthatatlan” tünetekkel járnak. Egy ideig csak ott belül fáj az ember „lelke”. Ha tartóssá válik ez a rossz lelkiállapot, akkor jönnek a testi tünetek. Kiskoromban fulladásos köhögési rohamaim voltak. Ma már tudjuk, hogy ezt asztmának nevezik. Akkor, azt hitték, hogy szamárköhögésem van, mert elfelejtettek beoltatni?!
Az emlékeimben kutatva, meg egy-egy elejtett megjegyzésből kikövetkezetetve - ami sehogy nem illett bele életem puzle (képi összerakós játék) képeibe – próbáltam kirakni életem történetét.
Egy féltve őrzött levélből tudtam meg évtizedekkel később, hogy először akkor jött ki rajtam az asztma, amikor el akartak szakítani Boriskától. Később, amikor anyu is lecuccolt a tanyára, a csecsemő Györgyivel.
Azt mondják, addig nem tudtam enni sem, míg ott voltak. Csont-soványra lefogytam. Orvostól orvosig hurcoltak és senki nem tudta, hogy mi bajom van. Még a mandulámat is kivették, hátha akkor majd jobb lesz.
Tizekét éves koromtól, viszont gyakran gyötörtek migrénes rohamok – csillaglátással, napokig tartó, erős fejfájással. Volt úgy, hogy az egész vegetációm felmondta a szolgálatot. Nem volt képes a gyomrom befogadni az ennivalót. Ha, meg ettem, akkor meg kihánytam minden átmenet nélkül.
Azért nem látta soha senki ezeket a rohamokat, mert elég volt kitenni otthonról a lábam, és emberek közé menni (kivéve a tanműhelyt) máris tökéletesen „működtem”!
Előfordult, hogy a villamoson elájultam, mire bezötykölődtünk a Boráros térre, mert annyira NEM akartam a varrodába menni. Jóságos doktorbácsink adott ilyenkor valamilyen injekciót, miközben morgott, hogy:
- „…háborús gyerek”.
- „De, hiszen én már egy évvel utána születtem!” – mondtam neki meglepetten. Ő meg folytatta:
- „…nem számít az az egy év, hiszen a szülők minden sejtjében benne volt még a háború okozta sérülés, amit átörökítettek”.
*
Elérkezett az utolsó tanév a szakmunkásképzőben. Ettől fogva jártunk barátnőmmel egy osztályba az ipari suliba, meg az esti gimibe is.
Egyszer csak mellénk szegődött egy baráti páros az ipari suliból. Az egyik egy magabiztos, ma úgy mondanánk mácsós, barna srác volt, a másik egy szeplős, vöröses-szőke. Ez a vöröses-szőke egy csendes, jófiúnak látszott. Arról beszélt nekem - nagyon komolyan, hogy ő férfiszabómester lesz, és én, mint női szabó, együtt nyithatnánk egy szabóságot!
Ettől a fiútól bizonyára nem tiltottak volna, pedig ő valóban vörös hajú volt.
Én, azonban nagyon céltudatosan – de titokban - egészen más irányba építettem az életemet.
Egy alkalommal eljött hozzánk, mert nem mentem el a randira, amire nem is emlékszem, hogy megbeszéltük volna. Ott állt a kapuban, pedig én soha nem beszéltem neki arról, hogy hol lakunk.
Ráadásul, nem akart elmenni, nekem meg készülnöm kellett volna a gimibe másnapra. Szerettem volna kihasználni a betegállományt, hogy végre utolérjem magamat a tanulásban. Tizenegy tantárgyam volt csak a gimnáziumban. És akkor még ott volt az utolsó év a szakmunkásképzőben…mellette már szalagra tettek a két műszakos műhelyben - hogy szokjam a szalagrendszert.
Györgyi kiszaladt és behívta. Az ő ötlete volt, hogy menjünk el moziba. Beleegyezőn összekészültem, mert éreztem, nem fog a fiú egyhamar elmenni. Györgyi nagyon büszke volt a nővérére, vagyis rám. Nagyon tetszett neki a fiú és a ragaszkodása. Annak is nagyon örült, hogy velünk lehetett. Büszkén belekarolt a srácba egyik oldalról. Így, én is kénytelen voltam belékarolni a másik oldalról. Közben, dühös voltam mindkettőjükre, hogy ismét olyan helyzetbe hoznak, amit Jóska igencsak félreérthetne, ha így meglátna!
Hazafelé, a Török Flóris utcán már nem voltam hajlandó tovább komédiázni. Nem tudtam hogyan mondjam meg neki, hogy én mást szeretek. Hiszen, féltettem a szerelmemet és ezért nem vállalhattam föl bárki előtt – főleg nem egy rivális előtt.
- Nálunk lehetne apám szabóműhelyét kibővíteni női szabósággal. Ha összeházasodunk, akkor azt te vezetnéd – mondja nekem.
- Mit gondolsz, hogy miért járok esti gimibe is az ipari suli mellett?
Kérdeztem tőle, mert fortyogni kezdett bennem az indulat..
- Neked mi lenne a hozományod? – kérdezte, mint aki megsüketült közben.
Majdnem elröhögtem magamat kínomban, mert eszembe jutott anyuka, amint örökösen a szüzességemmel jött, hogy nekem az a hozományom…
- Tudod, mit? Nem szeretnék sem varrónő lenni az apád üzletében és a feleséged sem akarok lenni. Sőt, a barátod sem lehetek, mert olymértékben teszel arra, hogy én mit is szeretnék.
Ezzel felgyorsítottam a lépteimet, vagyis ott hagytam a fiút. Azt hittem, hogy húgom követni fog, de nem így történt. Visszafordultam és akkor látom ám, hogy Györgyi zokogva csimpaszkodik a srácba és úgy könyörög neki: „ne hagyj el minket”!
Drága kishúgom! Végre egy biztos pont lehetett volna az életében: a nővére és annak férje. Azt hiszem, akkora csalódást okoztam neki, hogy ettől fogva minden rosszat el tudott rólam képzelni. Ezután úgy gonoszkodott velem, ahogy én – szerinte – gonoszkodtam ezzel a fiúval, akinek már a nevére sem emlékszem!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
