|
TIBORCA története I. 10.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:48
Ilyen körülmények között érkezett el 1961 nyara. Mint minden szünidőben, most is kitessékeltek az állomásra és irány Kunszentmiklós! Jóskával megbeszéltük, hogy levelezünk. Csakhogy a leveleit hiába vártam! Mint később elmondta, bizony írt nekem, csak én nem kaptam meg! Amikor szemrehányó levelemet elolvasta, amiért nem ír…, biciklire pattant és lekerekezett Kunszentmiklósra. Az ablakból láttam, amint ott áll a kapuban! Iszonyú érzés volt, mert nem engedtek ki hozzá! Borika néni és nagymama ekkor már bent laktak a városi házukban és egy kisebb vallási gyülekezetnek voltak a tagjai. Emiatt tilos volt „minden világi hívság”! Nem varrhattam magamnak divatos ruhákat. Nem mehettem moziba, pedig az utcánkban volt a kunszentmiklósi mozi. Vagyis, tilos volt minden, amitől élvezhettem volna az ifjúságomat! (Később azután, rájöttem, hogy minden tilalom csak Jóskával volt kapcsolatos, mert apu leadta a drótot nekik, hogy az „apja vörös”!)... Mint később kiderült, a szülők már mindent elrendeztek, hogy minket összeboronáljanak. Ezért, Pistával szabad volt sétálni. Moziba vele sem mehettem, de jól esett, hogy nem egyedül kellett megtenni minden nap - a tasskertesi városrész és a kunszentmiklósi „belváros” közötti három kilométert! Nem volt tolakodó és elfogadta, hogy „csak” barátok lehetünk, mert én most élem a „bandázós” koromat. Most, ennyi év elteltével jövök arra rá, hogy milyen nagy-dolog volt ez akkor! És nekem nem jelentett semmit.
TIBORCA története
1. f., 10. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A női lélek rejtelmei (1)
Bizony, jól éreztem akkor, 1960-ban, mert attól fogva bárkivel is szerelembe estem, környezetem „megbüntetett” érte! Kaptam a tenyeres pofonokat apámtól. Kaptam a képletes pofonokat a környezetemtől.
Ezek miatt a pofonok miatt akkor még nem kerestem a miért?-eket. Vagyis, fel sem vetődött bennem a kérdés: miért tiltanak szerelmemtől olyan nagyon? (Volt ilyen a történelemben és a világirodalomban, pl: Rómeó és Júlia. Nem érdekelt a felnőttek gyűlölködése. Nekem csak az volt a fontos, hogy Jóska szeressen és én is szerethessem Őt!)
Szerettem, és ma is szeretem. Olyannyira, hogy „elengedni” sem tudtam 1991-ig! A romlás pillanatait, ugyanis akkor írtam meg és úgy sírtam, zokogtam közben, hogy rendre szüneteket kellett tartanom, hogy megnyugodjak egy kissé. A könnytől sokáig nem láttam rendesen.
Azt hiszem akkor „gyászoltam” el igazán. Akkor engedtem el őt végleg.
Akkoriban az „adósok ügyintézője voltam” és egyszer csak hív a barátnőm, Irénke telefonon, hogy „különben meghalt a Jóska…” Valami olyasmit mondtam, hogy: „Igen, tudom…” Merthogy, akkor már beletörődtem, hogy számomra halott!
*
1960 augusztusától úgy jártam a tanműhelybe reggelente, mint egy holdkóros. Csak a testem volt jelen. A lelkem Jóskánál járt örökké.
Úgy vészeltem át a 8-9 órás munkaidőt (14 évesen!), hogy felidéztem azt, ahogy Jóska rám nézett, megölelt, megcsókolt. Lélekben velem volt.
Örökké késve indultam a varrodába és az ipari suliba, mert igazán nem is akartam menni. Miért készülődtem akkor olyan nagy műgonddal örökké? Talán, azért – ha „véletlenül” összetalálkoznék Jóskával, akkor a lehető legszebb külsőmmel lásson.
Az 1960/61-es tanévben, az első évfolyamon Irénke még egy másik osztályba járt az ipari suliban. Úgy tudom, hogy eredetileg gyors- és gépíróba iratkozott először, majd úgy alakult, hogy ő is szabó-varró inas lett. Nem tudom, hogy Neki milyen volt a maszekoknál? Csak azt tudom, hogy nekem nagyon rossz volt a tanműhelyben!
 (Egy VIII. kerületi bérház belső udvarára néztek a tanműhely ablakai. Még szikrázó napsütésben is félhomályos sötétség borult a műhelyre. Egész nap égett a sok fehér fényű neoncső, hogy lássuk is, amit csinálunk! Nem lehetett megszólalni, mert annak fizetni kellett. Enni csak a kijelölt időpontban lehetett. Előtte azonban be kellett vásárolni az egész műhely számára. Ha rám került a sor, akkor egy héten keresztül ez volt a feladatom a varrás mellett. Még akkor is, ha vittem magammal uzsonnát! 2 deka párizsikat, meg öt deka francia salátákat és kaszinótojást, pacsnit, meg stanglit kértek a belvárosi tanulótársaim. Csupa olyasmit, amit még soha nem ettem, de még nem is láttam! Sajnos, arról sem volt fogalmam, hogy a pacsni miből van, így azt sem tudtam, hogy melyik boltban lehet beszerezni. Akkor derült ki, amikor egy alkalommal 1-2 szelet kenyérért álltam sorba a pékárudában. Amint ott bámészkodtam, észrevettem, hogy a pulton lévő árura ki volt írva a neve. De, mire ezt kinyomoztam, már eltelt vagy fél év… Az is lehet, hogy Klári néni rájött az igazságra és megkérte a péket, hogy címkézze föl a termékeit. A pénzzel meg rendre nem tudtam elszámolni, mert fogalmam nem volt arról, hogy ki, mennyit adott. Az uzsonnaidőnek meg rég vége volt, és nem ehettem meg az uzsonnámat csak délután öt óra után, amikor viszont úton voltam az esti gimnáziumba. Senki nem segített abban, hogy egy jó módszerre megtanítson. Mire kidolgoztam magamnak egy módszert, már szakmunkás voltam és a takarítónő vásárolt volna nekem is, ha megkérem rá. De én nem kértem, mert úgy voltam vele, hogy az én étkezésem az én magánügyem. A WC-re csak kettesével mehettünk, mert míg az egyik a „dolgát végezte”, a másik ott szobrozott az ajtó előtt. Én rendre visszatartottam, mert megalázónak éreztem, hogy egy másik személy megnézze utánam: nem dugítottam-e el! Mi takarítottunk magunk után. Érdekes módon, rám mindig akkor esett a sor, amikor megkezdődött az esti gimnáziumban a tanítás! Tanítási szünetben soha nem kellett takarítanom.)
Egy párszor még megvárt Jóska a tanműhely előtt. De soha többé nem éreztem azt, amit azon a nyáron a táborban, amikor először megcsókolt, vagy megfogta a kezem mozi után és hazasétáltunk a Török Flóris utcán. Moziba sem nagyon mentünk többé, mert nem volt mikor. Én egész nap a tanműhelyben voltam. Ő, pedig már két órakor végzett a gimiben, és attól kezdve úgy osztotta be az idejét, ahogy jónak látta!
Az egy egészen másmilyen életforma volt, mint nekem a tanműhelyi! Ehhez igazodva szerveződött később, minden kapcsolata. Én is ehhez szerettem volna igazodni – egyre reménytelenebbül.
Az 1961. év nyarán nekem már csak egy hónap „szabadság” járt. Jóskának, pedig két és fél hónap szünideje volt, mint addig mindig! A gimiben is osztálytársak lettek Bregovits Tónival. Így, a barátságuk sem szakadt meg. Volt egy testvérosztályuk a „Bagi Ilona” Leánygimnáziumból. A „Kossuth”-os fiúk rendre közös „tea-délutánokat”, kirándulásokat szerveztek a lánygimisekkel. Így kerültem én 1960 szilveszterén egy „házibuliba” Jóskával, Bregovits Antival, a lány-gimis barátnőjének házában. Ott éltem át igazán először a körön-kivüliség érzését. Ekkor határoztam el, hogy én is le fogok érettségizni és akkor én is fogok tudni azokról a filmekről, könyvekről, színházi előadásokról beszélni, amelyekről ők csevegtek és anekdotáztak - én meg, mint egy nagy bunkó csak hallgattam. (akkor még azt hittem, hogy mindez az érettségin múlik. Pedig nem…)
A szilveszteri buli előtt elvitt Jóska egy-két össztáncra a Csilibe. Ő, akkor már táncklubos volt és nagyon jól tudott táncolni az állandó partnerével. Engem is megpróbált rávenni, hogy táncoljak, de ő annyira szabályosan, a tanult módon adta elő magát, hogy képtelen voltam vele lépést tartani. Ekkor íratott be minket unokatestvérével, Mikivel egy kezdő tánctanfolyamra. Ezt követően Miki – még harminc év múlva is - emlegette, hogy gyakran a lábára léptem és haragudott, hogy nem mi voltunk a legjobb páros! Sokat veszekedtünk hazafelé.
Egyszer, minden átmenet nélkül megkérdezte:
- Megfoghatom a kezedet?
- Nem!
Volt a válaszom, pedig én is éppen erre gondoltam abban a pillanatban… Csak azért mondtam nemet, mert azt hittem, hogy ez egy próbatétel. Valahogy mindenhez ilyen bonyolult módon viszonyultam.
Azután, legközelebb, se szó, se beszéd én fogtam meg az ő kezét és attól fogva nem veszekedtünk többé. Azt azért még megkérdezte:
- Hogy-hogy most lehet, a múltkor meg azt mondtad, hogy nem.
- Mert megkérdezted, azért mondtam nemet…
Értetlenkedve nevetgélt pár percig. Aranyos volt. Felvidított. Azt hiszem, életre szóló leckét kapott a női lelkek bonyolultságából…
Ilyen körülmények között érkezett el 1961 nyara. Mint minden szünidőben, most is kitessékeltek az állomásra és irány Kunszentmiklós! Jóskával megbeszéltük, hogy levelezünk. Csakhogy a leveleit hiába vártam! Mint később elmondta, bizony írt nekem, csak én nem kaptam meg! Amikor szemrehányó levelemet elolvasta, amiért nem ír…, biciklire pattant és lekerekezett Kunszentmiklósra. Az ablakból láttam, amint ott áll a kapuban! Iszonyú érzés volt, mert nem engedtek ki hozzá!
Borika néni és nagymama ekkor már bent laktak a városi házukban és egy kisebb vallási gyülekezetnek voltak a tagjai. Emiatt tilos volt „minden világi hívság”! Nem varrhattam magamnak divatos ruhákat. Nem mehettem moziba, pedig az utcánkban volt a kunszentmiklósi mozi. Vagyis, tilos volt minden, amitől élvezhettem volna az ifjúságomat! (Később azután, rájöttem, hogy minden tilalom csak Jóskával volt kapcsolatos, mert apu leadta a drótot nekik, hogy az „apja vörös”!)
Jóska úgy kerekezett vissza Pestre, hogy útközben elkapta egy nyári zápor – jégveréssel. Ezt később tudtam csak meg, mert minden információtól elzártak, ami vele volt kapcsolatos!
*
Nagymama lánytestvére: H. Lajosné sz.: P. Anna (akihez menekített a gödör-tragédia után nagymamám) még csak ekkor költözött be a tanyáról a városba. Kunszentmiklós - Tasskertesen építtetett egy házat, Kunszentmiklós legnépszerűbb kőműves kisiparosával. Ennek a kőművesnek, - akit én is atyaian kedves embernek ismertem meg - volt egy Jóskával egykorú, egyetlen gyermeke: Pista.
Úgy rendezték a rokonok, hogy a szünidőben „segítkezzek” az építkezésen.
Így ismertem meg Pistát. Nagyon jól-nevelt, érző szívű fiú volt. Délután, négy óra után elindultam hazafelé és ő is jött velem, pedig az apja még ott maradt dolgozni. Amiért nekem nem volt kerékpárom ő úgy jött mellettem, hogy tolta az övét. Közben beszélgettünk. Már nem tudom, hogy miről csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle:
- Te református vagy?
- Igen az vagyok? Miért fontos ez neked?
- Azért, mert én is az vagyok.
- Te drága kicsi lány, már értem…
Mondta, miközben megállt a kerékpárral és percekig csak nézett engem. Nekem meg fogalmam nem volt arról, hogy mitől illetődött meg ennyire...
Mint később kiderült, a szülők már mindent elrendeztek, hogy minket összeboronáljanak. Ezért, Pistával szabad volt sétálni. Moziba vele sem mehettem, de jól esett, hogy nem egyedül kellett megtenni minden nap - a tasskertesi városrész és a kunszentmiklósi „belváros” közötti három kilométert!
Nem volt tolakodó és elfogadta, hogy „csak” barátok lehetünk, mert én most élem a „bandázós” koromat. Most, ennyi év elteltével jövök arra rá, hogy milyen nagy-dolog volt ez akkor! És nekem nem jelentett semmit.
Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyi gyötrelem, bánat vár majd rám, amiért így gondolkodom!
Vége lett a szünidőnek és Pista egészen hazáig kísért, vagyis Pestre utazott velem. Persze, azért is segített, mert Boriska néni úgy fölpakolt, hogy így még soha! Frissen fosztott tollal megtöltött, saját kezűleg varrt párnákat és egyéb ágyneműt kaptam tőle! Azért is kellett a segítség, mert akkora csomaggal nem tudtam volna hazajönni egyedül! Ma már tudom, hogy Boriska megpróbált „kistafírozni”, mint, ahogy akkoriban, ott egy lánygyereket „illett”.
Mintha meg lett volna szervezve: amint leszálltunk a villamosról és bekanyarodtunk az Ábrahám Géza utcába, a másik oldalon ott jönnek velünk szemben Halmos bácsi és felesége – karonfogva!
Nem is tudom, hogy Pistát hogyan küldtem haza, mert csak azon gyötrődtem, hogy Jóska nehogy félreértse a helyzetet, ha a szülei elmondják neki!
Mihelyt lehetett, anyu elmondta, hogy Jóska azóta tüdőgyulladással ágyban fekszik, mióta hazajött Kunszentmiklósról. Egy percig nem gondolkodtam, máris szaladtam át hozzájuk. Bizony, valóban ágyban volt és tényleg betegnek tűnt. De, valahogy olyan idegen volt!
Meg is írta elbocsátó „szép üzenetét”. „A pletyka hullámhosszán eljutott a híre, hogy már mással jársz…” Ennek már több évtizede és még mindig fáj, hogy soha többé nem volt lehetőségünk arra, hogy megbeszéljük ezt az egész félreértést! Mintha nem is lett volna kíváncsi az igazságra és, mintha nem is akarta volna érteni!
Amikor meggyógyult, jött a barátnőm újságolni, hogy szervez a régi társaság egy hajókirándulást, amin Jóska is ott lesz.
Pista, persze föl volt biztatva rendesen és írta a leveleit, meg hogy jön vasárnap… Én meg elmentem hajó-kirándulni.
Akkor még nem lehetett telefonon megbeszélni és lemondani egyik napról a másikra a programokat, mert senkinek nem volt telefonja a családunk tagjai- és az ismerőseim otthonában! Táviratoztam neki, hogy ne jöjjön, de ő jött és ott ült anyuéknál egész nap! Majd kijött a Bem-rakpartra és ott várt.
Én, meg nem tudtam megtenni, hogy szóba sem állok vele! Arra gondoltam, hogy fordított helyzetben mennyire fájna nekem ez a bánásmód! Nem akartam azt sem, hogy Boriska nénikém és nagymama szégyenkezzen miattam! Ezért, elköszöntem a társaságtól és kikísértem a Nyugatiba.
Szegény Pista! Annyira szabadkozott és mondogatta, hogy megérti…
Szeptemberben, neki is folytatódott a középiskola. Szegeden járt építőipari szakközépbe - nappalin. Még egy évig leveleztünk.
Nagyon rendes fiú volt! Soha többé nem találkoztam hozzá hasonlóval! Barna hajú, szemüveges, szelíd természetű. Termete hasonlított Jóskáéhoz. Izmos volt a felső teste a sok kőműves munkától és a sporttól. Könyveket kaptam tőle ajándékba, és azt mondta: „…csak azért nem írok bele semmit, mert úgyis a közös könyvtárunk része lesz majd! Több szeretnék lenni, mint egy emlék…”
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
