|
TIBORCA története I. 9.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:42
Úgy megkérdeztem volna valakitől, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni, de kitől? Anyától, aki soha nem kérdezett tőlem semmit azon kívül, hogy: - "Ha elválunk apáddal, kit választasz?".... Otthon nem várt senki. Üres volt a ház. Apát megtaláltam a galambházban. Éppen egy kis galambot etetett a szülei helyett - Csókolom - mondtam, majd megpusziltam borostás, fáradt arcát. "Szerbusz". Köszönt vissza kelletlenül. Vártam egy kicsit, hátha kérdez, vagy mond valamit. Amikor már kínos volt a hallgatása, mentséget keresve megszólaltam: Biztos ma is nagyon keveset aludtál. Mert közben eszembe jutott, hogy erre a hétre az éjszakás műszak esik. Apa nem válaszolt csak sóhajtott.Még vártam egy kicsit, mert nagyon szerettem volna beszélgetni. A kisgalamb azonban fuldokolni kezdett a torkán akadt eleségtől, és jobbnak láttam, ha nem zavarom tovább őket. Annyira szerettem volna kis galamb lenni - de már hányszor - hiszen apa olyan gyengéden tudott bánni az állatokkal! Semmire nem vágytam annyira, mint arra a gyengédségre! Most is… Nekünk nincs pénzünk flancolni! Mi szegények vagyunk! Vágta el a már-már beszélgetés fonalát anya. Ránéztem frissen festetett hajára és tudtam, hogy valami miatt hazudik. Szégyelltem magamat helyette, meg zavarban is voltam. De éreztem, eljön az idő, amikor nekiszegezem a kérdést: „miért hazudsz nekem?”
TIBORCA története
I. f. 9. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Első szerelem (3)
A tanműhelyben az első nap nagyon nehéz volt. Talán a legnehezebb… Amikor addig eljutottam gondolatban, hogy Jóska puha szája összeért az enyémmel és én ettől úgy elaléltam …
- Ebédszünet!
Kiabált Klári néni éles torokhangján, amit nagy hokedli-zörgés, zsibongás követett. A lányok kimentek egy hátsó helyiségbe.
- Te kis fekete, aki ma jöttél először! Neked is be lett fizetve az ebéded az étteremben. Menj a többiekkel ebédelni!
Mondta Klári néni nekem, aki annyira elmerültem az emlékeimben, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Amikor eljutott a tudatomig, hogy hozzám beszél, megpróbáltam felállni. Elgémberedett, fájó tagjaim alig bírtak megtartani. Elindultam a lányok után, akik egy mosdóba mentek. Csodálkoztam, hogy kézmosás helyett a hajukat tupírozzák, meg a szemöldökceruzával igazgatják a fekete vonalakat a szemük körül. Megpróbáltam a mosdón lévő szappannal lemosni a csupa ragasztós kezemet.
- Úgysem jön le, ne is strapáld magad! Mondta az egyik lány, akinek sajnos igaza volt. Gusztustalan, hámló bőrként rongyolódott kezemen a ragasztó és így léptem ki az utcára. Szememet bántotta a Nap fénye, pedig hozzá voltam szokva. Egy délelőtt elég volt a neon fényéből ahhoz, hogy úgy hunyorogjak, mint a földalatti járatából felszínre űzött vakond.
A többiek izgatott viháncolással mentek be a szemben lévő Otthon Étterembe.
- Nagyon jó kedvük lett hirtelen! Mondtam félhangosan, inkább csak magamnak. Valójában szó nélkül mentem utánuk.
Ott bent, szép rendben sorakozó, fehér abrosszal letakart asztalok, sötétbarna tonett-székek és fiatal - talán tanuló - pincérek fogadták a vendéget.
- Most már értem a viháncolást! idéződött fel bennem, hogy az általánosban ugyanezt tapasztaltam, ha a sorakozón a lány- és a fiú osztály egymás mellé került. Ugyanezt a megmagyarázhatatlan izgatottságot láttam társaimon.
*
Talán, mert én a vegyes osztályba jártam, semmiféle viháncolási kényszerem nem támadt, ha megláttam egy fiút.
Én túl voltam azon az - egy életre meghatározó - élményen még nyolc éves koromban, ami ilyen visszafogottá tett. Történt egyszer, még harmadik osztályban, hogy az osztály legszebb, legokosabb eminensének - még a látása is - örömöt szerzett. Ezt az örömöt olyan szerelemnek hittem, amiről a buta slágerek szóltak.
Én viszont, feltétlen el akartam mondani a fiúnak és egy ilyen dal, egyik sorát leírtam egy kitépett füzetlapra. Majd, odaadtam neki. "Ő" valószínű nem tudott mit kezdeni vele és megmutatta a barátjának, aki egy pofon kíséretében kérdőre vont engem. Akkor megfogadtam, hogy: ha ez a szerelemdolog így "működik" a fiúknál, akkor én ebből soha, de soha nem kérek!
Azután, hatodikban, hetedikben kaptam papír-cetlire, kitépett füzetlapra írt "szerelmi vallomásokat", ami jól esett nyiladozó hiúságomnak, de rossz érzésem is volt miattuk.
Nekem a szerelem addigra már mást jelentett. Hittem benne és nagyon készültem rá. Amikor Jókaitól olvastam Az aranyember című regényét, nagyon sajnáltam a főhőst, Tímár Mihályt. Elhatároztam, hogy felnőtt koromra olyan céltudatos leszek, mint Tímea, olyan érzelmes, mint Noémi és olyan anyaian gyengéd, mint Teréz mama. Ezeket a tulajdonságokat mind ötvözni akartam magamban, hogy ha majd rám talál az én „Tímár Mihályom”, akkor boldoggá tudjam tenni...
Talán azért volt olyan nagy jelentősége az első puszinak is, hogy amikor csók lett belőle, elaléltam tőle?
Akkor, az egész nem tarthatott egy-két percnél tovább, mert gyorsan erőt vettem magamon és megragadva a teli vödröket, szinte futva, a vizet kilocsogtatva elindultam a sátrak felé. Jóska azonban még nálamnál is nehezebben térhetett magához, hogy olyan hirtelen otthagytam, mert már majdnem beértem a táborba, amikor utolért és elvette tőlem a vödröket. Akkor már nem kellett volna…
Az utolsó úttörőtáborban, a csinos anyával és a táborv.h
Másnap, a táborparancsnok és a tanárok a sátrak egy részét átvitték a fiúkkal egy másik tisztásra. Két részre: egy fiú- és egy lány táborra osztva így a társaságot. Jóska, ennek ellenére igyekezett a közelembe férkőzni, hogy elmondja:
- Miattunk történt az egész. Attól tartanak a tanárok, hogy "nemkívánatos" kapcsolatok alakulhatnak ki fiúk és lányok között, ha egy táborban maradnak.
- De ez borzasztó! Úgy érzem magam, mint akit pellengérre állítottak a középkorban. Legszívesebben odamennék hozzájuk és én is elmondanám az igazat, mert ugye te elmondtad, hogy csak megpusziltuk egymást?! Elképzelni nem tudom, hogy miért kell emiatt így elkülöníteni a fiú- és a lány társaságot?
A haragtól, míg beszéltem, ökölbe szorítottam a kezemet és nagy önuralmamba került, hogy ne toporzékoljak.
- A közösre tervezett programokat is külön-külön fogják lebonyolítani, a kirándulásokat, akadályversenyeket, mindent. Ezt majd zászlófelvonásnál - attól tartok, hogy név szerint - ismertetik, hogy miért és kik miatt...
Mondta Jóska szomorú beletörődéssel. Csak azon csodálkoztam, hogy ő egy szemernyit sem tiltakozott, talán még gondolatban sem. Én azonban, ugyanazt az ütést éreztem, amit nyolc éves koromban. Ez már mégis más volt, mint az, mert a fájdalom szégyennel keveredve mardosta a lelkemet.
Tudtam, hogy mostantól a tanárok, a társaim szemében nem ugyanaz a szeretetre, bizalomra méltó lány vagyok, aki eddig voltam.
Rájöttem, hogy a szerelmeseknek nemcsak a mesében kell megküzdeniük a gonoszsággal. Ettől fogva úgy éreztem, hogy gyanakvó pillantások követik minden lépésemet...
Annyira szenvedtem ettől, hogy megfogadtam: „soha többet nem engedem meg magamnak, hogy olyan közel kerüljek Jóskához! De hiszen ő az egyetlen emberi lény, akivel beszélgetni lehet, aki úgy kérdez, hogy őszintén érdekli a válasz is! Miért kell ezért szégyenkezni?”
Ilyen gondolatok kavarogtak, viaskodtak egymással a lelkemben, vagyis a fejemben. Úgy megkérdeztem volna valakitől, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni, de kitől? Anyától, aki soha nem kérdezett tőlem semmit azon kívül, hogy: - "Ha elválunk apáddal, kit választasz?". Vagy írjam meg a problémámat a vidéken élő nagynénikémnek, akit anyámként szerettem hat éves koromig? Meg, talán még azután is… Annak, aki ezt az egész táborozást erkölcstelen dolognak tartja? Annak, aki kisírja titokban a két szemét, mert valami miatt vénkisasszony maradt. Pedig, szép, talán még szexi is és nem ment férjhez. És nem is udvarolt neki senki. Mindenkit visszautasított. „Nahát, ő biztos nem értene meg!” Döntöttem el magamban a dolgot. Így aztán magamra maradva kellett kiokoskodnom, hogy mit kell tenni.
*
Közben megebédeltünk és visszamentünk a tanműhelybe dolgozni. Még csak négy darab csattal voltam teljesen készen. Körülnéztem az asztalon és láttam, hogy legtöbben már egy egész kupacot megvarrtak.
Judit is legalább tízzel kész volt. De hogy néztek ki?! Nem volt különbség színe és visszája között, helyenként a színén még a csat alumínium fénye is kivillant. – „Az enyémek legalább szépek” - gondoltam, és elhatároztam, hogy még gyorsabban fogok dolgozni.
Ahogy a térdem fölé görnyedtem, olyan fájdalmat éreztem a hátamban, hogy képtelen voltam abban a testhelyzetben maradni. Egy hirtelen ötlettel, fogtam a csatot és a két kis cicim között - a szegycsontomhoz támasztva varrtam körbe rá az anyagot. Így egyenesen ülhettem legalább. Örültem, hogy rájöttem erre, mert gyorsan és szépen dolgozhattam, ráadásul: fájdalommentesen!
Sajnos, nem örülhettem sokáig, mert a lányok felfigyeltek a csatvarrás e szokatlan módjára és a halk suttogás, kuncogás egy idő után föltűnt nekem is. Pedig, egészen elmélyülten dolgoztam. Felemeltem a fejemet és láttam, hogy mindenki engem néz. Nagyon melegem lett hirtelen és éreztem, hogy elpirulok.
A varrodában
Majd Klári nénire néztem, aki rosszallón megcsóválta a fejét, amikor találkozott a tekintetük. Nem szólt semmit, sem nekem sem a lányoknak, és egy nagyot sóhajtva varrt tovább.
Persze ő nem csatot, hanem valami szép ruhafélét. Ahogy az ölében tartotta a kifordított ruhaneműt, nem lehetett látni a fazonját, de az anyag színe a varrásszéleknél üde türkizkéken fénylett.
Kezdtem utálni ezeket a ragadós csatokat. „Ha-már ezt a szakmát kell tanulni, miért nem adnak a kezembe szép, puha kelméket?”
Ágaskodott bennem a gondolat és nagyon becsapottnak éreztem magamat.
Klári néni hallgatásából is kiéreztem a rosszallást, ami nekem - a csodabogárnak - szólt és nem a rajtam kuncogóknak. Ha nem szégyelltem volna, sírva fakadtam volna. Sikerült kibuggyanni készülő könnyeimet lenyelni. Elhomályosuló szemmel alig láttam, de rendületlenül tovább varrtam: egyenes háttal, a szegycsontomhoz támasztva a csatot.
Nagyon lassan, de elérkezett a munkaidő vége. Klári néni egy kartondobozba összeszedte a csatokat. Mindenkinek mondott a munkájára valamit. Juditét szó nélkül a többi kész közé tette a dobozba. Ránézett az én kilenc kis "remekművemre" és csak annyit mondott:
- Tőled sem lehet majd kivárni, hogy elkészülj valamivel!
Amikor kiléptem az utcára, még mindig sütött a Nap, csak már egy kicsit fáradtabban. Elmúlt öt óra. Eszembe jutott, hogy a bőröndömért hat órára az iskolába kell menni. A tábori felszerelést és a nagyobb személyi csomagokat teherautóval hozták haza, hogy a vonaton hazautazó táborozóknak ne kelljen cipekedni.
A Boráros téren a 31-es villamos még bent állt, amikor odaértem, de már tömve volt. Felugrottam a lépcsőre és már be is csukódott utánam az ajtó.
Féltem, mert minden kanyarban, vagy zökkenőnél a tömeg egy tömbben meglódult és nekinyomott az ajtónak, amiről azt hittem, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat. A sínek mellől fölverődő por a résen beáramlott, amitől kínzó köhögési ingerem lett. Nem akartam a szorosan mellettem állók arcába köhögni. Valósággal fuldokoltam a kíntól. Negyvenöt percig utaztam a másik végállomásig. Ebből legalább harminc percet ilyen kínok közepette.
Már nem tudtam hazamenni, mert így is késésben voltam. Tovább mentem a villamossal két megállót és leszálltam az iskolánál. Bementem. Az udvaron két nagy teherautóról pakolták le az ifi-vezetők a sátrakat, felszereléseket, csomagokat.
Jóska azonnal észrevett és kikereste a bőröndömet, majd leadta.
- Ha itt kész vagyunk, hazafelé becsöngetek. Jó?
- Jó – válaszoltam. - Szevasz!
- SZIA! Köszönt vissza. „Szeretlek, Imádlak Angyalom!” Ezt köszönte nekem! Hallottam valahol, hogy ezt jelenti a SZIA. E három szó kezdőbetűje összeolvasva. A tanárok valami miatt tiltották ezt a köszönést. Már csak ezért is, felért ez a "SZIA" Gyuszitól, egy lázadásértékű szerelmi vallomással. Nagyon jól esett az egész-napos gyötrelem után. Szia, szia, szia…muzsikált bennem hazáig.
Otthon nem várt senki. Üres volt a ház. Apát megtaláltam a galambházban. Éppen egy kisgalambot etetett a szülei helyett.
- Csókolom - mondtam, majd megpusziltam borostás, fáradt arcát.
- "Szerbusz". Köszönt vissza kelletlenül.
Vártam egy kicsit, hátha kérdez, vagy mond valamit. Amikor már kínos volt a hallgatása, mentséget keresve megszólaltam:
-Biztos ma is nagyon keveset aludtál.
Mert közben eszembe jutott, hogy erre a hétre az éjszakás műszak esik.
Apa nem válaszolt csak sóhajtott.
Még vártam egy kicsit, mert nagyon szerettem volna beszélgetni.
A kisgalamb azonban fuldokolni kezdett a torkán akadt eleségtől, és jobbnak láttam, ha nem zavarom tovább őket.
Annyira szerettem volna kisgalamb lenni - de már hányszor - hiszen apa olyan gyengéden tudott bánni az állatokkal! Semmire nem vágytam annyira, mint arra a gyengédségre! Most is…
Belépve a házba, gondoltam megmosdok és átöltözöm, mert a saját ruhámban dolgoztam egész nap. Bizony, többször is beleizzadtam.
A vizesvödör üres volt. Hoztam vizet a kútról. Nagyon gyorsan megmosakodtam hideg vízben, derékig. Siettem, mert attól féltem, hogy valaki rám nyitja közben az ajtót – még nem volt fürdőszobánk.
Visszavettem a ruhámat. A másik a bőröndben volt piszkosan. Kicsomagoltam és az összes szennyest beáztattam. Közben hazajött anya, és puszihoz tartotta az arcát. Kelletlenül mondta:
- Jóskával együtt jöttünk az utcán, szeretne veled beszélni. Aztán nincs ám kapuzás! Ide be ne hozd, mert még az túl korai!
Kiszaladtam. Annyi mindent szerettem volna Jóskától kérdezni! Annyi mindent szerettem volna mesélni neki a tanműhelyről, Klári néniről, a lányokról, a pesti belvárosról!
Elindultunk a közeli sarok felé. Jóska megfogta a kezemet. Meleg, erős szorítású keze, aranyszőke haja, kócos szemöldöke, zöldes fényű, bölcsességet sugárzó szeme, határozott ívű "sasorra", lágy vonalú- (és már azt is tudtam, hogy milyen finoman puha) középen cakkos, rózsaszín szája, selymes, kamaszosan ritkás, pihés szakálla, sportos teste úgy vonzott, hogy így kéz- a kézben elsétáltam volna vele a világ végéig is... Biztonságban éreztem magamat, ha vele voltam. Másfél évvel volt nálam idősebb, de legalább tíz évvel éreztem okosabbnak.
Jóska közben halkan, de határozottan beszélt arról, hogy:
- A tanárokat meg kell érteni, mert sok helyen történt "olyasmi" fiúk és lányok között. Meg aztán ők voltak értünk két hétig felelősek.
Nem győztem magamon csodálkozni, amint válaszolva mondtam:
- Most már nem haragszom, csak ott volt nagyon rossz...
Ez a kézfogás olyan békességgel töltött el, hogy még a harag emlékét is elfelejtette velem. Aztán, eszembe jutott a fogadalmam és inkább csak magamnak mondva folytattam a megkezdett gondolatot: - különben is köztünk "olyasmi" nem történhet meg, én érzem és tudom…
Jóska nem szólt semmit. Mintha csalódott lett volna, mert kérdőn nézett rám. Még szerettem volna valamit mondani, hogy: „most, egyenlőre, persze…” de a megkezdett gondolatot nem tudtam befejezni. Ekkor, a fiú szemében észrevettem a változást, amint a hátam mögé nézett.
Megfordultam, és ott állt apa. A következő pillanatban már csattant is az arcomon a nagy keze.
- Majd adok én neked a sarkon fiúzni, mint egy k...! Indíts hazafelé! és meglökött a "hazafelé" irányába.
A mai napon ez volt az utolsó csepp a pohárban. Könnyeim ismét megeredtek. Szégyelltem, hogy Jóska előtt így bántak velem. Ennél csak az az érzés volt gyötrőbb, hogy ilyenkor olyan idegennek éreztem apát, mintha nem is az egyik szülőm, hanem messziről jött ellenségem lett volna!
Hullott a könnyem a ruhákra.
Az is nagyon fájt, hogy senki nem kérdezte meg tőlem, hogy milyen volt az első napom a tanműhelyben.
Anya ott kerülgetett a konyhában, miközben valami vacsorát készített nagy csapkodások közepette.
- Csak ez a főzés ne volna! Te is most állsz neki mosni!
Nem válaszoltam, mert minden alkalommal ezt kérdezte tőlem, ha mostam, vagy hajat mostam. Már tudtam, ha válaszolok, csak veszekedés lesz belőle.
Amikor kész lettem a mosással, a ruhát száraz törölközőben is kicsavartam, hogy megszáradjon reggelre.
- Anyu, fél órával előbbre húzd föl nekem a vekkert, mert szeretném kivasalni ezt a ruhát!
- Nem jó holnap is az, ami rajtad volt?
- Nem, nagyon izzadtság szagú. Ebben dolgoztam egész nap. Különben, ha láttad volna azokat a lányokat, akik ott dolgoznak! „Csókolom!”-ot köszöntem nekik, olyan divatosak, elegánsak voltak! Már megkérdezték tőlem, hogy honnan jöttem...?
- Nekünk nincs pénzünk flancolni! Mi szegények vagyunk!
Vágta el a már-már beszélgetés fonalát anya. Ránéztem frissen festetett hajára és tudtam, hogy valami miatt hazudik. Szégyelltem magamat helyette, meg zavarban is voltam. De éreztem, eljön az idő, amikor nekiszegezem a kérdést: „miért hazudsz nekem?” Most, inkább azt szerettem volna neki mondani, hogy „…már nem vagyok kisiskolás, hanem szakmát tanuló nagylány és olyan ápolt- divatos szeretnék lenni, mint amilyen te vagy anyu…” Most, azonban nem mondtam semmit, csak arra gondoltam: „Vajon, miért olyan fölháborító kívánság ez?”
Apa is a nyáron galambházat épített az udvar végében a galamboknak. Külön kis rekeszt készítetett - friss, illatos szénával bélelt fészekkel a galamb-pároknak...
Miért nem jut a gondosságból egy szemernyi sem nekem, a gyereklánynak? Azért, mert "csak" egy gyerek vagyok? Vagy, most már az sem, mert éreztem, hogy a mai nappal visszavonhatatlanul véget ért a gyerekkorom.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
