|
TIBORCA története I. 7.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:33
Ezzel a stratégiával, - azzal, hogy belementem a kifelé mást mutatok, mint ami valójában van - elértem, amit addig soha: kivívtam "otthon" is egyfajta, viszonylagos önállóságot és bizalmat! ... Anya minden évben legalább egyszer, de volt úgy, hogy kétszer is kapott beutalót valamelyik vízparti, vagy hegyvidéki SZOT-üdülőbe. Ezeken a helyeken - úgy tudom, hogy - a társasági igényét és a környezetváltozás jótékony hatását kiélte és ki is élvezte. Apának, pedig ott voltak a galambkiállítások, a galambbál, az egyesületi programok… Szegény Györgyinek nem maradt más, mint a szemközti barátnő és a külvárosi utca. Anya olyan mértékben járatott le előtte, hogy nem tudtam vele szót érteni. Annyira elutasított tőlem mindent, hogy segíteni sem tudtam neki. ... Vasárnaponként, a délutáni előadásra néha elhívott moziba is. Mire kijöttünk, este lett. Hazafelé megfogta a kezem. Ez a kézfogás úgy elvarázsolt, mintha egy varázsszőnyegen lebegve jártam volna. Ha ilyenkor föltekintettem a csillagos égre, már nem éreztem olyan elveszetten egyedül magam ebben a nagy világmindenségben! Hamarosan kezdték a rokonok, ismerősök mondogatni, hogy: - "Korán kezdi! Jó lesz vigyázni rá, mert majd ő is a nyakatokba akaszt egy zabigyereket, aztán nevelhetitek azt is TIBORCA története
I. fejezet 7. rész
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Első szerelem (1)
A következő év nyarán lehetett az iskola úttörő csapatával sátortáborozni menni Mátraaljára. Itt nagy hasznát vettem annak, hogy a tanyán megtanultam és megszoktam a természet közelségét; hozzászoktam a fizikai terhelhetőséghez és az önállósághoz. Legnagyobb meglepetésemre anya és apa meglátogatott. Hozták az elmaradhatatlan fényképezőgépet és barátságosan, régi ismerősként köszöntötték a tanárokat.
Anya elég egykedvű volt, leplezte - de én megéreztem a belőle - felém áradó elutasítást.
|
Első barátnőmmel, kurblis korival
|
Az első úttörőtáborban, anyával
|
Az első úttörőtáborban, ahol
apa-anya meglátogatott
|
Apa, szinte önfeledt büszke boldogsággal ölelgetett a fényképezőgép előtt.
A mai napig nem értem a dolgot...
Ettől kezdve éreztem, hogy az iskolában más szemmel néznek rám. Baráti társaság alakult ki körülöttem. Négyen-öten, gyakran tízen is összejöttünk és elmentünk kirándulni a Budapest-környéki hegyekbe, helyekre: hol hajóval, hol HÉV-vel, fogaskerekű vasúttal, úttörővasúttal.
Télen korcsolyázni jártunk a műjégre. Igaz, hogy csak kurblis korcsolyára tellett, de azzal is nagyon jól lehetett korizni, ha volt az embernek magas szárú fűzős cipője.
Ezzel a stratégiával, - azzal, hogy belementem a kifelé mást mutatok, mint ami valójában van - elértem, amit addig soha: kivívtam "otthon" is egyfajta, viszonylagos önállóságot és bizalmat!
Hetedikben beindult a tanulószobás rendszer, és sorra indultak az ingyenes szakkörök. Jelentkeztem és rendszeresen jártam is sportkörre: atlétikára, ahol a futóversenyeken szép helyezést értem el. Hívott is a Csepeli SC Atlétikai Szakosztálya rendszeres edzésekre a nyári szünetben. (Ezt a meghívót és azt a levelet, amelyet "Tiborca Ilona Édesanyjának" gratulációként küldtek - melyben anyák napi jókívánságaikkal köszöntötték - megtaláltam negyven évvel később, anya halála után. Addig nem is tudtam róla. Miért kell az ilyesmit egy gyerek elől elhallgatni és dugdosni?)
Csepeli SC meghívója
Az eltitkolt anyáknapi jókívánság
Turista szakkörre is jártam a kerületi úttörőházba, majd színjátszó körre az egyik (építők) kerületi kultúrházba. Legjobban a rajzszakkört szerettem és az énekkart.
Reggel mentem, este jöttem. Anyával egy időben értem haza és még ezután fogtam hozzá készülni másnapra.
Nagyon élveztem ezt a nyüzsgő diákéletet!
Szegény húgomat sajnáltam, mert neki egyik évismétlés követte a másikat. De én ezt előre tudtam, hogy így lesz, ha nem tanul meg önállóan- tanulni, dolgozni! Nem is értettem, hogy mire gondoltak vele kapcsolatban?
*
El lehet képzelni, hogy ezek után, nyaranta egyre kelletlenebbül utaztam le Borika nénikémhez.
Kihalt volt a város, mert megszűntek a piacok, a vásárok.
A TSZ-ekben beindult a nagyüzemi termelés, termesztési mód. Mindenki úgy járt oda dolgozni, mint a munkások a gyárba.
Borika néni is reggel ment és este jött haza.
Mintha érezte volna, hogy hiányoznak a pesti barátok, mert megszervezett - a nyári legnagyobb dologidőben - egy biciklitúrát Dunapentelére (Dunaújvárosba). Soha nem felejtem el, hogy milyen lelkesen készült rá!
Szép ruhaanyagot is vett nekem nyári ruhára és éjszakánként megvarrta, mert nem kaptunk az én méretemre készruhát.
Anya minden évben legalább egyszer, de volt úgy, hogy kétszer is kapott beutalót valamelyik vízparti, vagy hegyvidéki SZOT-üdülőbe. Ezeken a helyeken - úgy tudom, hogy - a társasági igényét és a környezetváltozás jótékony hatását kiélte és ki is élvezte.
Apának, pedig ott voltak a galambkiállítások, a galambbál, az egyesületi programok… Szegény Györgyinek nem maradt más, mint a szemközti barátnő és a külvárosi utca. Anya olyan mértékben járatott le előtte, hogy nem tudtam vele szót érteni. Annyira elutasított tőlem mindent, hogy segíteni sem tudtam neki.
A hetedik utáni nyári szünetben a Börzsönybe mentünk táborozni. Nagyon élveztem, mert ez az egész egybeesett a "bandázós" korommal!
Velünk táborozott az akkor ballagó Halmos Jóska, aki unokatestvére volt Fa Miklós osztálytársam-barátomnak. Halmos Jóska szeptembertől gimnáziumba járt, de eljött minden baráti programunkra.
Közel lakott hozzánk és, hogy folytatni tudjuk a megkezdett beszélgetéseket, becsöngetett néha. Hozott egy-egy könyvet olvasni.
Az első könyv, amit ajándékba kaptam tőle: Móra Ferenc: az „Aranykoporsó” c. történelmi regénye.
A megírása előtt azt mondta Móra: „Tud ő olyan szappanbuborékot fújni, ami megmarad.”
Diocletianus római császár uralkodásának idején játszódik a nemcsak szerelmi történet. Jóska, amikor átadta a könyvet azt mondta: „Egy kicsit rólad is szól…” (Azóta sem tudom eldönteni, hogy az árvaság tudatával felnövekvő Qintiporra (Gránátvirág) a császár fiára, vagy a gazdag polgárlányra Tytanillára (Kis-Tyt) gondolt-e?)
Később, amikor olvastam Jókai Mórtól „Az aranyember” című regényét, úgy tekintettem rá, mint "Tímár Mihály"-jelöltre. Azt hittem, ő lesz az én "aranyemberem".
 |
Vasárnaponként, a délutáni előadásra néha elhívott moziba is. Mire kijöttünk, este lett. Hazafelé megfogta a kezem. Ez a kézfogás úgy elvarázsolt, mintha egy varázsszőnyegen lebegve jártam volna. |
Ha ilyenkor föltekintettem a csillagos égre, már nem éreztem olyan elveszetten egyedül magam ebben a nagy világmindenségben!
Hamarosan kezdték a rokonok, ismerősök mondogatni, hogy:
- "Korán kezdi! Jó lesz vigyázni rá, mert majd ő is a nyakatokba akaszt egy zabigyereket, aztán nevelhetitek azt is!"
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
