|
TIBORCA története I. 6.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:28
Akkor, azonban nagyon jó érzés volt kimondani, amit gondoltunk. Apa kifejezetten jóságos volt velem a forradalom alatt, meg még egy kicsit utána is, mert soha nem szólt rám, hogy hallgassak! Itt, Dél-Pesten, a szomszédos Jutadombnál még nov. 4-e után is ágyúztak.... majd amikor leverték a forradalmat, nagyon nehezen törődtem bele… Vagy talán sohasem tudtam igazán elfogadni azt az "égbekiáltó igazságtalanságot", ami akkor hazámat érte! Elkeseredésem határtalan volt és ismét nem volt egyetlen ember sem a környezetemben, akivel mindezt megoszthattam volna, mert Apa ismét nagy szótlanságba burkolódzott!... Az iskolában szénszünet volt és ezt a karácsonyt Kunszentmiklóson töltöttem. Nem értettem, hogy miért kell nekem anya- apa és a húgom nélkül Kunszentmiklósra utazni, amikor anyáék is összecsomagoltak tele reménnyel… és csak engem raktak föl a vonatra, mint egy csomagot. Amikor újra beindult a tanítás, minden házi feladat dátuma mellé odarajzoltam a Kossuth-címert. A kerítésünkre még 1957-ben is olyanokat irkáltam krétával, hogy: "Éljen október 23!", Meg: „MÚK!” Ami annyit jelentett, hogy: Márciusban Újra Kezdjük! Azután gyorsan elzárták a krétát és évekig, - még a tanároknak is(!) a portástól kellett vételezni! Anya és apa élete nagy fordulópontjához érkezett. Anya kedvese - számomra ismeretlen okból - visszalépett. Szemtanúja lehettem teljes összeomlásának. Ismét „szanatóriumba” került. A neki írt levelemre is rárajzoltam a Kossuth-címert. (Egy ilyen levelet megtaláltam anya megőrzött emlékei között.) TIBORCA története
I. fejezet, 6. rész
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az 1956-os forradalom
1956 őszén alig kezdődött el a tanév, - és az én sorsdöntő ötödik osztályom - máris szokatlan esemény zavarta meg a tanítást. A rádió is megszakította adását, hogy valamilyen tüntetésről adjon hírt.
Apa, Ferenc nevű testvére, aki – miután letöltötte sorköteles katonai szolgálatát - Pestre költözött. Hamarosan megszerette és feleségül vette a szemközti szomszédunkban lakó egyedülálló hölgyet, akinek akkor már volt egy kislánya.
Október 23-án szaladt át hozzánk, hogy:
- "Gyerökök, zűr van! Alig tudtam hazajönni, mert bent Pestön az utcákon özönlik a nép. Mindenki azt kiabálja, hogy le Rákosival, meg Gerővel és ki a ruszkikkal!"
A hír hallatán izgatott tanácskozásba kezdtek élelemről; lisztről, cukorról, krumpliról, téli tüzelőről, meg arról, hogy mi lesz a kisbabával, akit "éppen ekkor rendeltek meg..."
Anya dermedt szótlanságba burkolózott.
A szomszédasszonyokkal, meg sógornőjével még viccelődtek előttünk: gyerekek előtt a gólya-mesével, de éreztem valami bántja.
Apa lázasan csavargatta a gombokat a rádión. Amikor sikerült fogni a "Szabad Európa" adását, én is odakuporodtam egészen a közelébe, és kamaszos lelkesültséggel ittam minden szavát.
Egy Petőfi-kötettel a hónom alatt közlekedtem, és ilyeneket idézgettem belőle: "Föltámadott a tenger," - "A népek tengere;". Meg: "Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek" - "Az emberiségért valamit!"...". Majd: "Ha férfi vagy, légy férfi," "S ne hitvány gyönge báb," "Mit kény és kedv szerint lök" "A sors idébb-odább." Még soha nem sajnáltam olyan őszinte, heves érzelmekkel, hogy nem fiúnak születtem (és ráadásul még csak tíz éves voltam), mint akkor!
Azt hiszem lélekben soha "nem nőttem föl" igazán, mert hiába ment rajtam többször is át az élet úthengere, ezek a versek, ezek a gondolatok ma is ugyanolyan érzelmi lelkesültséget váltanak ki belőlem, mint akkor!
A "Szabadság, szerelem!/E kettő kell nekem. /Szerelmemért föláldozom /Az életet, /Szabadságért föláldozom /Szerelmemet." hitvallása, pedig naponta figyelmeztet arra, hogy milyen nagyon-nagyon messze kerültem életemmel szellemiségétől.
Akkor, azonban nagyon jó érzés volt kimondani, amit gondoltunk. Apa kifejezetten jóságos volt velem a forradalom alatt, meg még egy kicsit utána is, mert soha nem szólt rám, hogy hallgassak!
  Itt, Dél-Pesten, a szomszédos Jutadombnál még nov. 4-e után is ágyúztak. Elszöktem otthonról, mert nem bírtam elviselni, hogy kimaradok mindabból, amiről a rádióban, meg az emberektől lehetett hallani: Molotov-koktélokról, meg gyerekekről, akik a benzines palackkal együtt vetették magukat a tankok elé. Azért, mert csak alulról lehetett felrobbantani az orosz tankokat. Fölülről védte őket a páncél. (1998-ban olvashattam arról, hogy milyen sokan meghaltak ekkor. Csak Pesterzsébeten
Sajnos, nekünk nem volt otthon benzinünk…
Azt a tizenhárom napot az 1848-as ifjak hevületével éltem meg, majd amikor leverték a forradalmat, nagyon nehezen törődtem bele…
Vagy talán sohasem tudtam igazán elfogadni azt az "égbekiáltó igazságtalanságot", ami akkor hazámat érte! (Akkor még 'mit sem tudtam Trianonról!) Elkeseredésem határtalan volt és ismét nem volt egyetlen ember sem a környezetemben, akivel mindezt megoszthattam volna, mert Apa ismét nagy szótlanságba burkolódzott!
Az iskolában szénszünet volt és ezt a karácsonyt Kunszentmiklóson töltöttem.
Nem értettem, hogy miért kell nekem anya- apa és a húgom nélkül Kunszentmiklósra utazni, amikor anyáék is összecsomagoltak tele reménnyel… és csak engem raktak föl a vonatra, mint egy csomagot. Az állomáson valaki várt szekérrel és már sötét volt amikor megérkeztünk. Nagyon csalódott és szomorú voltam, ellenben nénikém csak úgy ragyogott. Még valahonnan egy nagy boróka ágat is kerített, amire nem volt semmilyen dísz és szomorúan kérdeztem, hogy nincs szaloncukor sem? Nénikém erre kikerekezett biciklivel Tasskertesbe a nővéréhez, akinek ugyanaz volt a lányneve, mint nekem és akivel együtt megfőzték a szaloncukornak valót.
Pedig, sokkal jobban örültem volna annak, ha velem maradt volna, mert annyira árvának éreztem magamat! Egy kicsit megvigasztalódtam, amikor szép színes sztaniolpapírt vett elő nénikém és nagymamával hármasban becsomagoltuk a szaloncukrokat. De én nem tudtam ennek sem örülni. Egyre az otthoni karácsonyok jutottak eszembe és, hogy mit követtem el, mi rosszat, ami miatt engem anyukáék nem vittek magukkal?
Zavart az a gondoskodás is, amivel körülvettek. A közben eltelt évek alatt elszoktam tőle. A sok sírástól-e, meg az éppen kibújni készülő fogamtól - beteg lettem.
Nagyon fájt a fülem és nagymama egy vászonzacskóba sót tett, amit megmelegített a sparhelt sütőjében. Így, aztán a meleg sóval a fülemen el tudtam aludni…
*
Amikor újra beindult a tanítás, minden házi feladat dátuma mellé odarajzoltam a Kossuth-címert. A kerítésünkre még 1957-ben is olyanokat irkáltam krétával, hogy: "Éljen október 23!", Meg: „MÚK!” Ami annyit jelentett, hogy: Márciusban Újra Kezdjük! Azután gyorsan elzárták a krétát és évekig, - még a tanároknak is(!) a portástól kellett vételezni!
Anya és apa élete nagy fordulópontjához érkezett. Anya kedvese - számomra ismeretlen okból - visszalépett. Szemtanúja lehettem teljes összeomlásának. Ismét „szanatóriumba” került. A neki írt levelemre is rárajzoltam a Kossuth-címert. (Egy ilyen levelet megtaláltam anya megőrzött emlékei között.)
Anyának ebből kellemetlensége lett és kétségbe esve kérte apát, hogy csináljon valamit! Hát, csinált. A kamraajtóra fölszerelt egy ruhafogast és arra fölakasztott egy nadrágszíjat, hogy állandóan szem-előtt legyen. Megígérte, hogy
- ezzel foglak elverni, ha még egyszer politizálsz!
*
Apa a gyárban talált egy megbízható társat, akivel egyre gyakrabban voltak közös programjaink. Valamilyen szünidő következett és apa - mint egy politikai száműzöttet - a hölgy vidéken élő családjához vitetett.
Forradalmi hevületem ott is csak akkor csitult el, amikor éjszakánként nem lehetett a szovjet harckocsik rettenetes zajától aludni, mert szűnni nem akaró áradatként vonultak (demonstráltak) az alföldi utakon. Másnap félelmetes barázdák és kátyúk árulkodtak még az aszfaltozott részeken is!
Ez a demonstráció olyan félelemmel töltött el, hogy lassan-lassan kihunyt lelkemben a harci kedv, a "szabadság" utáni vágyakozás.
A család, ahol akkor éltem, olyan szeretettel és türelemmel vett körül, (pedig velük dacoltam a tankok helyett), hogy azóta is minden évben, ahogy közeledik október 23-a, szeretném megköszönni a hölgynek és családjának azt az oltalmazó szeretetet, amivel körülvettek.
Akkor azonban nem tudtam mit kezdeni velük. Úgy kezeltek, mint egy tizenegy éves gyereket! Honnan tudták volna, hogy már két éves koromban elvárták(!) tőlem, hogy vigyázzak “Anyukára” és ezzel olyan felelősségérzet alakult ki bennem, hogy - ott, távol az eseményektől - agyon aggódtam magam hazám és anyám sorsa miatt. Annyira féltem, hogy mire visszamehetek, talán meg is hal bánatában! És akkor ki fog a "kishúgom"-ról gondoskodni? Az is zavart, hogy ott senki nem hallgatott rádiót. (Talán nem is volt nekik.)
Egyszer azonban (az újabb tanév kezdetekor(?) hazakerültem. Azt nem tudom, hogy az alatt az idő alatt, míg én vidéken voltam mi történt otthon, csak azt tudom, hogy a forradalomról soha többet nem volt szabad beszélni.
Anya is ismét otthon volt, de mintha a lelke örökre meghalt volna. Sokat sírt és állandóan gyógyszert szedett. Attól való félelmében, hogy apa is elhagyja, diktált nekem egy levelet megszólítás nélkül, amiben olyanok voltak, hogy: "...ne vedd el tõlem az én apukámat...!"
Ezután, egy napon arra mentem haza, hogy anya és apa veszekszik. Apa megfogta anyát és megrázva azt kérdezte tőle:
- "Mit tettél? Mit csináltál vele, hogy szóba sem áll velem?
Elvetted tőlem, akit én úgy szerettem!"
Azonnal eszembe jutott az a levél, amit anya diktált...
Apa épített a galambjainak az udvar végében egy "galambházat". Attól kezdve megszűntünk számára. Csak a gyár és a galambok léteztek. Soha többet nem hozott nekem könyveket és tudományos folyóiratot - még karácsonyra sem.
Soha többet be sem tette a lábát az iskolámba. Még a ballagásomra sem jött el.
Pedig, annak idején, amikor a tanyáról Pestre hoztak, "Anyuka" olyan félelmet ültetett el a lelkemben az örökös ijesztgetéssel, mondván: "majd az iskolában hátra kötik a sarkadat, meg kitépik a körmödet, tüzes parazsat tesznek a nyelvedre". Annyira féltem, hogy amikor apa elkísért első nap és ott akart hagyni zokogva rohantam utána és a tanító néninek kulcsra kellett zárnia az ajtót, hogy el ne menjek utána.
Majd beszélhettek apával, mert - az első osztály első hetét úgy voltam hajlandó végigjárni, hogy "Apuka" ott ült mellettem az utolsó sorban lévő iskolapadban!
Ennek köszönhető-e, de úgy megszoktam, majd megszerettem az iskolámat, hogy nem volt szakkör, amire ne jelentkeztem volna.
Anya egyre kevesebbet sírt és többet eljárt otthonról. Kezdte régi énjét megtalálni, de mintha a mások boldogságát elviselni sem tudta volna.
Bóna Mária Ilona
A regény e fejezetben említett 56-os forradalom áldozataival kpcsolatosan álljon itt egy titkosított KSH jelentés az író jóvoltávól:
Sokáig eltitkolt KSH-jelentés az 1956-os áldozatokról
HVG 2006. október 19. 19:37
Egy sokáig titkos statisztikai jelentés szerint minden kétszázadik férfi meghalt az 1956-os összecsapásokban.
A HVG-ténytár anyagát olvashatják.
Minden kétszázadik férfi életét vesztette Budapesten a 15 és 24 év közötti korosztályból az 1956-os harcok során.
A legtöbb vér a VIII. kerületben folyt: az akkoriban mintegy 140 ezer lakosú Józsefvárosban fél évszázaddal ezelőtt összesen 435-en estek el az október 23-át követő négy hónapban.
Országos viszonylatban a halottak 4 százaléka (97 személy) 15 év alatti gyerek, 18 százaléka (414 személy) pedig 20 év alatti volt - derül ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által 1957. május 15-ei dátummal száz példányban elkészített, de "szigorúan bizalmas" jelzettel évtizedeken át titkosan kezelt, s a szaksajtóban csak a rendszerváltás után napvilágot látott jelentéséből.
"Az október 23-ai és az azt követő eseményekkel kapcsolatos sérülések és halálozások" címet viselő, húszoldalas kiadvány az ellátott sebesültek számát országosan összesen 20 ezer, a dokumentált halálos áldozatokét 2502 főre teszi.
A száraz tárgyilagossággal megírt jelentés szerint a sérültek háromnegyedén géppisztoly, géppuska, pisztoly vagy puska ütött sebet, egynegyedüket ágyúlövedék, illetve gránátrepesz érte.
A halálos áldozatok 78 százaléka a fővárosban (1945 fő), közel egynegyede (557 fő) vidéken esett el.
A főváros akkori 22 kerülete közül a legtöbb áldozatot négy belső kerületben szedtek a harcok: a már említett Józsefváros után a Ferencvárosban 234, az Erzsébetvárosban 176 és a Belvárosban 106 személy pusztult el.
A külső negyedek közül a XX. és a XXI. kerületben haltak meg a legtöbben – a "vörös Csepelen" fővárosi viszonylatban is kiugróan magas (13 százalékos) volt az általános iskolások száma a halálos sebet kapottak között.
"Azokban a kerületekben, ahol magasabb a 15 éven aluliak és az 50 évnél idősebbek aránya, a sérüléseket nagyobbrészt akna- és ágyútalálat okozta, ahol a 15-24 évesek aránya magasabb, a halálozások főleg kézifegyverektől eredtek" - magyarázta a halálos áldozatok sérüléseinek kerületenként eltérő arányát annak idején a KSH.
A vidéki városok közül a legnagyobb veszteség Mosonmagyaróvárt és Salgótarjánt, vagyis az erőszakszervezetek sortüzei által leginkább sújtott településeket érte, e helyeken összesen 50, illetve 46 halottat regisztráltak 1956. október és 1957. január között.
A 3 ezer hazai helység közül egyébként 141-ben jegyeztek fel halálesetet a forradalmi események során, Veszprémben például 29-en, Miskolcon és Kecskeméten 25-25-en, az akkoriban éppen Dunapentelének nevezett mai
Dunaújvárosban 21-en vesztették életüket.
A forradalom veszteséglistája az első napokban volt relatíve a leghosszabb: október 24-én és 25-én több mint négyszázan vesztették életüket az országban, mindenekelőtt a főváros VII. kerületében.
Véres volt a leszámolás azonban az orosz tankok bevonulása után is: november 3-a és 9-e között országszerte több mint hétszázan pusztultak el a harcokban.
A vidéki körzetek közül a felkelés a legtöbb halálos áldozatot Pest (68 fő), Bács-Kiskun (64) és Győr-Sopron (62) megyében szedte, de ugyancsak sok volt a halott Komárom (53), Nógrád (52), Fejér (50) és Veszprém megyében (42) is - olvasható a történész körökben mindmáig mértékadónak tekintett (s az "ellenforradalom" kifejezést egyetlen helyen sem használó) KSH-jelentésben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
