|
TIBORCA története I. 5.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 20:24
Nagymama egyszer csak hazajött a piacról és mit lát? Az unoka, akit nem győztek a világ elől dugdosni, kint ül az ablakban! Megrökönyödését és fölháborodását dorgáló szavakkal adta tudtomra. Ebéd után nem engedett el az asztaltól, hanem elővette a Bibliát és egy díszes dobozt, amiben kártyák sorakoztak. Húznom kellett egyet és a rajta lévő számokat leolvasni. Majd nagymama föllapozta ott a Bibliát, ahol a számokkal jelzett szöveg volt, és fölolvasta nekem, mint "az Úr üzenetét", amit "nagyon mög köll szívlelni!". Nem ültem ki soha, sehol többé az ablakba, de a zongora hangjaira azóta is odüsszeuszi lélekkel gondolok! Hazakerülve a tanév kezdetére, Györgyinek szerettem volna élménybeszámolót tartani, de a figyelmét, mint mindig, nem tudtam lekötni. anya azonban nagyon figyelhette, hogy: "...mivel traktálom azt a gyerököt", mert amikor odaértem a "mesélésben", hogy hogyan mentettem ki unokahúgunkat (akiről ötvenkét évesen tudtam csak meg, hogy anya keresztlánya) a sárgödörből, rám förmedt. - "Bolond vagy te, csak nem keringélsz! Csak nehogy kiderüljön a nagy dicsekvésben, hogy te lökted bele!" A döbbenettől szólni sem tudtam, csak néztem és nyeltem vissza, kibuggyanni készülő könnyeimet. Ekkorra tanultam meg befelé sírni (mint „nénikém”, nagymamám és apa). TIBORCA története
I.f. 5. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Odüsszeuszi lélekkel...
Kunszentmiklósnak volt egy kertvárosi része, aminek Tasskertes volt a neve. Itt lakott apa idősebbik nőtestvére (akit lánykorában ugyanúgy hívtak, mint engem) és családja. Ennél a családnál hagyott pár napra anyám-helyett-anyám-nagynéném. Ezt hosszas tanácskozás és szervezkedés előzte meg. A tanácskozásnak fültanúja voltam, de nemigen értettem, hogy miről esik szó nénikéim között...
Itt is azt tapasztaltam, hogy a család – minden tagja, apraja-nagyja - egyfajta szervezettségben, rendben teszi a dolgát. Csak én lógtam ki a sorból. Úgy éreztem magamat, mint abban a bizonyos kocsiban az ötödik kerék...
Talán öt nap múlva jött Borika néném, hogy mehetek vele, ha van kedvem a TSZ-ben paprikát kapálni…
Már hogyne lett volna kedvem vele lenni! Ott azután fokozatosan lelohadt a lelkesedésem, mert nénnye nemigen ért arra rá, hogy velem foglalkozzon.
Munkaegységre "termeltek", vagyis egy bizonyos idő alatt kellett az adott földterületet a gaztól megtisztítani. Nénikém ment elől, meglazította kapával a földet a gaz körül, elvágva annak gyökereit. Én, meg kihúzkodtam és egy nyalábba összegyűjtve a sorok között leraktam.
Elég rossz volt, mert tűzött a Nap nagyon és nénikém munka közben mindig hallgatott.
Annyira szerettem volna, ha végre beszélgethettünk volna!
Uzsonna-, meg ebédidőben a brigád többi tagja mind körénk gyűlt és kérdezgettek: főleg anyáról, meg apáról.
Apa (jobbról az első) várandós feleségével 1943 húsvétján
Nagy kínban voltam, mert megéreztem, amit ma már tudok, hogy az együtt töltött gyerekkor mindent megszépítő emlékével a lelkükben gondoltak a városba elszármazó földijeikre: azokra, akiknek már nem kell a "földet túrni" többé...
Nénikémre is tekintettel voltam, ezért igencsak nyögve-nyelve próbáltam róluk valami jót kitalálni, vagy felidézve elmondani.
Nénikém ilyenkor nagyon hallgatag volt és szomorú. Én, pedig értetlenül néztem rá, mert úgy éreztem cserbenhagy azzal, hogy nem segít hazudni. Olyan reménytelennek tűnt ilyenkor, mint akinek fáj, hogy: "Szögény gyerök(!), így köll majd egész életiben élnie!".
Pár nap múlva kiderült, hogy olyan munkák következnek a brigádban, amit "gyerökre nem löhet rábízni".
Így alig láthattam, mert olyan korán kellett kelnie, hogy még aludtam, amikor elindult és már esteledett, amikor hazajött. Ilyenkor nagyon fáradt volt és csak nagymamával váltott pár ingerült mondatot.
Ott volt az egész nap és én nem tudtam mit kezdeni magammal, mert nagymama úgy kezelt, mint egy gyereket.
A ház körül volt egy nagy kert, ahova nagymama kiment délelőttönként dolgozni. Bántott, hogy semmilyen munkát nem bízott rám és ettől olyan feleslegesnek éreztem magam, mint még soha!
Az előkertben szép virágok nyíltak, a gangon - ládában és dézsában leánderek illatoztak. Mégis olyan nyomasztó hangulat lengett körül mindent, mint a tanyán.
Dél körül bementünk a házba és nagymama hozzáfogott a főzéshez. Nekem, pedig végre megengedte, hogy segítsek. Megpucoltam a zöldséget: borsót fejtettem, zöldbab bajuszát szálkáztam. Érdekes, hogy a fehérrépa és sárgarépa pucolásának annyiféle módját tanultam, ahány háznál megfordultam. Igazzá vált számomra az a közmondás, hogy: "Ahány ház, annyi szokás.".
Nagymama ilyenkor is szomorú hallgatásba burkolódzott és gyakran sírt. Neki sem lehetett a könnyeit látni. Onnan tudtam, hogy sír, hogy sűrűn kifújta az orrát, meg amikor háttal állt nekem, rémülten vettem észre, hogy rázkódik a teste.
Még a háború befejeztét követő tizenegyedik évben is úgy várta haza a fronton eltűnt fiát, mintha az az "egyszem" gyereke lett volna!
Ilyen sírdogálós napokon virágot szedtünk a kertből, amit szép csokorba rendezett, majd átadta nekem, hogy vigyem.
Ő, kézbevett egy kis kerti locsolókannát, meg egy kicsi kapát és kézen fogva kimentünk a temetőbe férje és (valamilyen gyerekbetegségben elhalt) Sándor nevű gyermekének sírjához. Jó is volt ez a "kézenfogás", meg nem is.
(Valahogy úgy voltam ezzel is, mint a játék-babával, amit akkor kaptam meg, amikor már nem tudtam vele játszani, mert közben kinőttem a babázós koromból.)
Előfordult az is, hogy számomra ismeretlen, elhagyatott sírokra is tettünk virágot. Ő álldogált egy darabig, majd megkért, hogy mondjam el vele együtt a "Mi Atyánk!" imádságát a "sírban pihenők lelki üdvéért".
Útközben, meg a temetőben mindig találkoztunk ismerőssel, akik nagy tisztelettel előre köszöntek nagymamának. Persze, mindenki azt kérdezte, hogy: "Melyiké ez a szép kislány?". Nagymama soha nem adott egyértelmű választ a kérdezőnek és azért nem tudtam, hogy mit mondott, mert suttogóra fogták a hangjukat...
Egyik piaci napon otthon hagyott egyedül. Nagyon fájt és amint sírdogálva azon törtem a fejem, hogy utánamegyek, zongoraszóra lettem figyelmes. A szemközti házban laktak az orvosék, és ott zongorázott valaki. Kinyitottam az ablakot és ott álltam elbűvölten. Már elzsibbadt a lábam, de a gyakorlás csak nem maradt abba. Így kiültem az ablakba és ebben a "keleti kényelemben" arra gondoltam, hogy hasonlót érezhetett Odüsszeusz is a szirének hangjai hallatán, az árbocrúdhoz kötözve. Annyira fájhatott neki is, hogy nem mehetett oda hozzájuk - észre sem vette, a szabadulni akarás közben a kötél mélyen belevájódott kezébe- lábába.
Nekem nem volt kezem-lábam megkötözve, de éreztem a társadalmi kötöttséget. Apára gondoltam, amint örökösen bizonygatja szegénységét. Tudtam már ekkor, hogy örökre elérhetetlen vágyálom marad számomra az, hogy valaha is zongorázhassak.
Azzal vigasztaltam magam: -”... milyen jó hogy legalább a hallgatásában nem akadályozhat meg senki!”.
Nagymama egyszer csak hazajött a piacról és mit lát? Az unoka, akit nem győztek a világ elől dugdosni, kint ül az ablakban! Megrökönyödését és fölháborodását dorgáló szavakkal adta tudtomra. Ebéd után nem engedett el az asztaltól, hanem elővette a Bibliát és egy díszes dobozt, amiben kártyák sorakoztak. Húznom kellett egyet és a rajta lévő számokat leolvasni. Majd nagymama föllapozta ott a Bibliát, ahol a számokkal jelzett szöveg volt, és fölolvasta nekem, mint "az Úr üzenetét", amit "nagyon mög köll szívlelni!".
Nem ültem ki soha, sehol többé az ablakba, de a zongora hangjaira azóta is odüsszeuszi lélekkel gondolok!
Anya, a boldog kismama 1943-ban_sógórnője kisbabájával
Hazakerülve a tanév kezdetére, Györgyinek szerettem volna élménybeszámolót tartani, de a figyelmét, mint mindig, nem tudtam lekötni. anya azonban nagyon figyelhette, hogy: "...mivel traktálom azt a gyerököt", mert amikor odaértem a "mesélésben", hogy hogyan mentettem ki unokahúgunkat (akiről ötvenkét évesen tudtam csak meg, hogy anya keresztlánya) a sárgödörből, rám förmedt.
- "Bolond vagy te, csak nem keringélsz! Csak nehogy kiderüljön a nagy dicsekvésben, hogy te lökted bele!"
A döbbenettől szólni sem tudtam, csak néztem és nyeltem vissza, kibuggyanni készülő könnyeimet. Ekkorra tanultam meg befelé sírni (mint „nénikém”, nagymamám és apa).
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
