|
TIBORCA története I. 3.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 19:57
Két év múlva meghalt anya anyukája (akinek soha nem mondhattam, hogy nagymama). Ettől aztán anya idegösszeomlást kapott és kishúgom, meg a háztartás nagyrészt nyolcéves valómra szakadt, meg a három műszakban dolgozó apára maradt. Míg anyát a szanatóriumban ápolták, apa sokkal nyugodtabbnak, derűsebbnek látszott. Ezen a nyugalmon át azonban lehetett érezni, hogy mennyire magányos, hogy mennyire magára maradt a családi élet problémáival. És azt hiszem ekkor már ő is érezte, hogy ezen az sem fog változtatni, ha anya hazajön. Talán ezért is, apa elég háziasnak mutatkozott, meg talán azért is, mert lehetett rajta érezni, hogy édösanyja nevelte, míg kisfiú volt. Apa, 1915-ben született. Nagyapának ott kellett hagyni várandós feleségét és a gazdaságot, hogy eleget tegyen hadkötelezettségének az I. világháborúban, az olasz fronton. Mire vége lett a háborúnak és nagyapa hazakerült a fogságból, apa már "nagyocska fiúcska" lett és bizony korán "belenyőtt" az elsőszülött fiúgyerek-feladatokba... TIBORCA története 3. epizód
I. f., 3. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Pestre hoztak az iskola miatt
Hat éves koromban - az iskolakezdés miatt - apa összepakoltatta nénikémmel a kis holmimat, aki büszkeséggel teli izgalommal biztatgatott engem, meg talán saját magát.
- Né félj Ilonka! Iskolába járhatsz Pestön! Megtanulhatsz írni, olvasni, számolni! Nagyon okos kislány leszel majd!
Ebbe aztán beletörődve beszekereztünk a vonatállomásra. De, az én torkomból a szorító érzés csak nem akart elmúlni, amikor kiderült, hogy nénikém nem jön velünk…
Anya nehezen akart - talán soha nem is tudott - elfogadni.
- Akasztófára fog juttatni!
Kiabálta kétségbeesve.
- Az én anyám neked nem nagymamád! Meg fogsz minden betevő falatért szolgálni!
Döntötte el végül is a szerepemet.
Két év múlva meghalt anya anyukája (akinek soha nem mondhattam, hogy nagymama). Ettől aztán anya idegösszeomlást kapott és kishúgom, meg a háztartás nagyrészt nyolcéves valómra szakadt, meg a három műszakban dolgozó apára maradt.
Míg anyát a szanatóriumban ápolták, apa sokkal nyugodtabbnak, derűsebbnek látszott. Ezen a nyugalmon át azonban lehetett érezni, hogy mennyire magányos, hogy mennyire magára maradt a családi élet problémáival. És azt hiszem ekkor már ő is érezte, hogy ezen az sem fog változtatni, ha anya hazajön.
Talán ezért is, apa elég háziasnak mutatkozott, meg talán azért is, mert lehetett rajta érezni, hogy édösanyja nevelte, míg kisfiú volt.
Apa, 1915-ben született. Nagyapának ott kellett hagyni várandós feleségét és a gazdaságot, hogy eleget tegyen hadkötelezettségének az I. világháborúban, az olasz fronton. Mire vége lett a háborúnak és nagyapa hazakerült a fogságból, apa már "nagyocska fiúcska" lett és bizony korán "belenyőtt" az elsőszülött fiúgyerek-feladatokba...
*
Györgyi nagyon öntörvényű kislány lett és semmilyen együttműködésre nem mutatott hajlandóságot a környezetével, így velem sem.
Ez nagy gondom volt egész életemben, mert szüleink örökösen arra figyelmeztettek, hogy nekem kötelességem őt gondozni, később, fölnőtt korában is mindenben segíteni!
A „gondozásba” sokszor besegített az 1953-ban leszerelt és a szomszédba nősült Tiborca Ferenc nagybátyám és családja.
Amikor anya meggyógyult, hamar el is ment egy gyárba dolgozni. Ott beleszeretett a művezetőjébe, akiről úgy gondolta, hogy ő az igazi. Alibiből engem vitt kirándulni, amikor együtt akart lenni kedvesével. Elküldtek virágot szedni, míg ők egy tisztást keresve, kettesben lehettek. Én, meg amiért nem találtam őket a virágszedés után, nagyon féltem. Azóta is „elveszettnek” érzem magam, ha egyedül maradok ismeretlen helyen…
Apának a galambtenyésztés volt az otthoni kedvenc foglalatoskodása. Azt hiszem ez volt a menedéke. Az ország egész területén voltak tenyésztőtársak, akikkel az adás-vételt- csereberét, meg a levelezést úgy intézte, hogy velem íratta meg azokat. Olyan voltam, mint egy kis íródeák.
Örült annak, hogy szerettem írni, olvasni. Gondolom, ezért hordta haza a gyári terjesztőtől a könyveket, folyóiratokat. Még karácsonyra is könyvet kaptam, pedig játék babára vágytam, de nagyon!
Hiába, mert nekem ott volt Györgyi, akivel egyre nehezebben boldogultam. Amikor ő is iskolás lett, nagyon nehezen tanult és még mindig én mosdattam.
Anyát egyre jobban lekötötte a gyár és a munka utáni szórakozás, ami "járt a dolgozó nőnek". Amikor Györgyi bukásra állt mindenből, kétségbe esve próbáltam korrepetálni, de tőlem még azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy: 3+5=8! Úgy kerülte el a bukást, hogy gyakran megírtam helyette a leckéit.
Negyedik osztályos voltam, amikor egy este verset kellett volna tanulnom. Már kilenc óra is elmúlt. Apa és anya éppen lefeküdt, én meg Györgyit próbáltam meggyőzni arról, hogy írja meg a leckéjét egyedül és mossa meg a lábát is lefekvés előtt. Persze, egy betűt le nem írt, míg abba nem hagytam a saját tanulásomat. Megadva magam sorsomnak, leültem mellé; akkor meg közölte velem, hogy:
- nem tanulok, mert nincs kedvem!
Amiért mindenképp rá akartam venni az önálló tanulásra, ráijesztettem.
– Soha többet nem írom meg helyetted a leckét, mert az csalás és én nem fogok többet miattad csalni!
Tiltakozásul úgy összefirkálta a füzetét, hogy az előző oldalakat is átvéste. Majd hisztisen leült a kisszékre és el kezdett toporzékolni, hogy:
- Mosd már meg a lábam, mert álmos vagyok!.
Ettől a pimaszságtól már képtelen voltam magamon uralkodni. Tehetetlen dühömben sírni kezdtem és úgy kértem, hogy:
- legalább a papucsod keresd meg és készítsd oda a lavór mellé!
Apa, hallván a huzakodást, kiszólt a szobából.
- Hagyjátok már a veszekedést abba; fektesd le végre azt a gyereket!
Én, ekkor kilenc éves voltam - a kis-kamasz korba került, hirtelen megnyúlt Györgyivel egyforma magas, és szinte egykorúaknak látszottunk. Már csak ezért sem értettem egyet azzal, hogy úgy ki kelljen szolgálni “kishúgomat”, mintha a szobalánya lennék.
Ennek ellenére soha nem mertem lázadni. Most azonban veszélyben forgott a tanulásom. Elképzeltem, amint másnap, felelés közben a szépséges verset elnyögdécselem.
Ó Istenem! Nem is tudom, hogy hogyan szakadt ki belőlem az, hogy:
- "Te rohadt dög!"
Ekkor már előtte térdeltem, vagy guggoltam és azzal szórakozott, hogy vihorászva rúg-kapált a lábaival. Sehogy sem tudtam megmosni.
Apa egy pillanat alatt ott termett és úgy arcul ütött, hogy eleredt az orrom vére. Lehet, hogy az eszméletem is elveszítettem, mert később nem értettem hogyan kerültem térdelő helyzetből a kispadra. Arra emlékszem, hogy egy pillanatra láttam, amint az iskolai kötényem egész eleje piros lesz valamitől. Azt sem tudom, hogyan kerültem ágyba, csak arra emlékszem, hogy sokáig sírtam. Mivel ekkor már csalódtam a jó Istenben, ezért "Édesanyucikámat" szólongatva sírtam magamat álomba. (Hogy anya közben hogyan tudott nyugodtan aludni a másik szobában? Ez, már csak most vetődik föl bennem utólag.)
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész>>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
