TIBORCA története

I. f. 2. r.

(ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!)

 Nagyapám, a kackiás

            Azt hiszem a Tanyán olyan idilli volt az élet, hogy az ma már szinte giccsesnek számít. Boldogsággal tölt el az emlékezés, mert olyan természetességgel éltem meg az élővilág közelségét, ami azóta is  - egy-egy virág, gyümölcs, virágos rét, széna-szalma, gabona, rovarok, pillangók, háziállatok és kicsinyeik...-  a belső képek- és képzettársítások (asszociációk) sorát indítja el bennem.

   Nemcsak az ismerés, megismerés tárháza volt az a tanyasi, gazdálkodó életmód, hanem lehetőségem volt már egészen kicsi koromban megtanulni az önállóság felelősségét.

Azt a felelősséget például, amikor kihajtottam a mezőre a rám bízott állatokat és attól a perctől kezdve egyedül én feleltem értük. Megtanultam azt a felelősséget is többek között, hogy: vannak munkák, amelyeket soha nem lehet elhalasztani, mert az állatokat el kellett látni ünnepnap is.

Már ekkor tudtam, hogy nyáron például: délben, amikor „magason állt a nap”, be kell terelni az őrzött állatokat az „enyhelbe”, itatni és delelni. Közben, nagymama elkészítette az ebédet és mi: a pásztorok is megebédeltünk és deleltünk. Vagy szundítottunk egyet, vagy összeszedtük az öregebb – koratermő – gyümölcsfák elhullajtott gyümölcsét. Ebből aztán nagymama nagyon finom pitéket sütött a kemencében.

A kemencét is föl kellet fűteni valamivel. Többnyire – még az előző évi napraforgó szüret után visszamaradt napraforgószárral, vagyis – a „tutyéllaszárral”.

Ott, a tanyán azt is megtanultam, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert „…minden földi javunk Istentől való”. Ezért, mindennek kerestük és meg is találtuk a hasznát, újrahasználhatóságát.

A délutáni, háromórás vonat érkezésekor hajtottuk ki az állatokat ismét. 

A tanyához tartozó szántóföld egyik határmezsgyéje a dunapentellei (Dunaújváros-óvárosi) vasútvonal volt. Így, aztán a vonatok jövéséhez menéséhez lehetett igazodni.

Esténként, amikor „elültek” óljaikban a pulykák, nénikém megszámolta őket és nagyon büszke voltam magamra minden alkalommal, amikor híja nélkül megvolt, mind a százöt.

A kiscsibékről nem lehetett ugyanezt elmondani, mert a héja le-lecsapott időnként rájuk. Pedig úgy kiabáltam, hogy: „kurhéjja!”, ahogy a torkomon kifért. Nénikém még a fejkendőjét is lekapta és azt lengetve próbálta a ragadozó vadorzót elijeszteni. Többnyire sikertelenül.

Ekkorra, a tavasszal elültetett paprika- és paradicsompalánták már virágoztak. Soha nem felejtem el, hogy milyen fontos dolgokat tanultam palántaültetés közben az ÉLETRŐL is. Például: nénikém képes volt a legnagyobbat is egyszerűen kidobni, ha nem volt elég erős gyökérzete. Megkérdeztem, hogy nem sajnálja-e? Azt mondta:

- Nem tud megeredni, termést hozni gyökerek nélkül. Csak nyújtózkodik világnak, elvéve a fényt a többitől.

Én mégis elültettem ezeket is és bizony azonnal elhervadtak, végül teljesen kiszáradtak. Amiket nénikém ültetett el, azok többnyire megeredtek és fejlődésnek indultak.

E munka során nemcsak azt tanultam meg, hogy az elültetett palántákat később is, folyamatosan gondozni kell, hanem megtanultam, például kapálni. Kapálás közben megtanultam megkülönböztetni a Gazt, a Haszonnövénytől… 

*

De, nemcsak dolgoztunk azon a tanyán, hanem pihentünk is, méghozzá legtöbbet a „hetedik napon”: vasárnap.

Onnan lehetett tudni, hogy közeledik a vasárnap, mert az előtte való nap már a készülődés jegyében telt. Bent a házban, nagymama mosta, vasalta (faszénnel forrósított vasalóval) az ünneplő ruhákat. Amelyik ételt lehetett, megfőzte- megsütötte előre, hogy semmi akadálya ne legyen a vasárnapi templomba menésnek.

Nagyapa tiszta almot hordott a jószágok alá és bekészítette az istálló szénatartójába a szálas takarmányt, hogy másnap reggel csak a jászolba át lehessen rakni az állatok elé. Majd szép fényesre csutakolta a lovakat és felsöpörte vesszősöprűvel a tanyaudvart.

Nagymama, és nénikém a házban és a ház előtti kertben rendezkedett a cirokseprűvel. A szemétlapátra seprésnél az én feladatom volt a lapát igazgatása és megtartása úgy, hogy a lehető legtöbb szemetet lehessen felsöpörni egyetlen lendülettel. Ezzel megtanultam odafigyelni nemcsak arra, amit csinálok, hanem a másik emberre is, akivel együtt dolgozom.

Közben, megforrósodott az üstben a hajmosáshoz és a fürdéshez is a víz. Nagymama őszülő haját két copfba fonva a fejetetejére tekert kontyban hordta. Ezt, a korona formájú frizurát külön szertartás volt kikefélni, megmosni, megfésülni és ismét kontyba rendezni. Egy fehér damaszt vállkendőt terített a vállára fésülködés előtt, majd a hajtűket, fésűket is egy kiterített kendőre rakta ki, szép sorban. Az én dolgom volt, hogy kézbe adjam, olyan sorrendben, ahogy nagymama kérte. Ilyenkor egy fehér, csipkével szegélyezett, lábszárközépig érő vászoningben volt. Egyébként, minden ruhadarabja sötét színű, vagy fekete volt. Amikor felöltözött, utoljára kötötte be a fejét a fekete kendővel.

Azt mondta, hogy a háború előtt szép, színes „rúzsás” kendőket hordott. Ilyenkor könnyes lett a szeme. Nem mondta, hogy miért én meg nem mertem megkérdezni. (Később tudtam meg, hogy a II. világháborúban eltűnt fia miatt hordta a gyászkendőt egészen haláláig.)

Ma sem értem, hogy miért kellett olyan nagy műgonddal fésülködnie, ha később, amikor ment valahova, úgyis bekötötte a fejét fejkendővel?

Ezt is valóságos szertartással, hosszas igazgatással tette. Sokszor, két tükröt is használt hozzá, hogy lássa, hátul is jól áll-e a redő, vagy lokni a kendőn.

Ezután következett az én hajmosásom és fürdetésem. Ezt nénikém segítségével végeztük. A hajamat is ő mosta, fonta és szárította. Majd a lefekvés következett. Míg, mi a fürdőben voltunk, nagymama megágyazott nekünk. Nénikém mellém ült az ágy szélére és két kezébe vette összekulcsolt kicsi kezemet, és együtt mondtuk el az Úr imádságát, a „Mi Atyánk!”-ot.

Másnap, többnyire napsütéses időre virradtunk. A reggeli készülődés izgalmában sem türelmetlenkedett senki körülöttem.

(Azóta sem értem azokat az embereket, akikkel később összehozott a sors, hogy miért olyan türelmetlenek a gyerekekkel, ha útra kelnek? Talán, mert nem ismerték azt a nyugalmi forrást, ami nagypapáét táplálta? Ő, és övéi, ugyanis olyan Isten-hívő emberek voltak, akik fennen hirdették: „Istentől van minden földi javunk.” Még a gyermek is: „… az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.”

Ebből gondolom, hogy a gyermekre, vagyis rám is úgy tekintettek, olyan türelmes szeretettel viszonyultak hozzám, mint „Isten jutalmára”. Lehet, hogy ez ösztönzött engem, mindig is „méltó” viselkedésre?)

A szép, tiszta ruhámban vártam, amíg nagyapa befogott a "parádésra", vagyis az utazáshoz átalakított szekérbe, és az „ünneplős” lószerszámot ráadta a lovakra. Azután, ha egy kicsit is hűvös volt, bebugyoláltak szúrós pokrócba.

A nagysuba nagyapáé volt. Útközben nénikém oltalma alatt "álltam", vagyis ültem. Miközben a kocsi haladt a "hintőporos" úton, rácsodálkozhattam a Kunság ezer természeti csodájára. Mert csodaként éltem meg a távoli tocsogóban méltóságteljesen lépegető nagy, fehér-fekete gólyamadár látványát; a kis, mozgó pontra lecsapó és áldozatával egy pillanat alatt felröppenő héja szívszorító, ragadozó vadászatát. Ilyenkor úgy sajnáltam az áldozatot, hogy tehetetlenségemben sírva fakadtam. Rémülten bújtam nénikémhez, aki nagy nyugalommal mondta, hogy: "Ez az élet röndje!"

Ezzel megtapasztaltam azt, hogy az is az élet rendje, hogy ha félek: odabújhatok egy biztonságot sugárzó fölnőtthöz!

A tanyán (életemben először és utoljára) ezt az igényemet teljességgel kiélhettem anélkül, hogy kényeztettek volna!

Megérkezve a városba, "leparkoltunk" a templom közelében lévő piactéren. A lovak kaptak egy-egy teli abrakos tarisznyát, hogy közben ők se unatkozzanak.

Amikor úgy mentünk, hogy nagymama nem jött velünk, akkor egy olyan templomba mentünk, ahol mindig ugyanoda - egy sárgaréz névtáblával megjelölt helyre - ültünk le. Itt lehetett érteni, hogy mit prédikál a pap, és mit énekelnek a hívek. A falak hófehérek voltak. Alig vártam, hogy megszólaljon az orgona. Gyönyörűséggel hallgattam.

Nagyapa, ahogy megrezegtette a hangszálait, vele rezgett a bajusza is. Ott ülve közöttük: azon bánkódtam, hogy nem lehetek igazán részese az együtténeklés örömének, mert még nem ismertem a szöveget.

(Lehet, hogy ezért: alig vártam, hogy tudjak írni, olvasni, és, hogy iskolás legyek.)

Az istentisztelet szertartása után, a templomból kifelé menet és a templom előtt, üdvözölték az emberek (a férfiak süveget, kalapot emelve) egymást: "Áldás, békesség!" "Hogy vagy sógor, vagy ángyika?", vagy kinek, mi dukált. Elő-előfordult, hogy megkérdezték:

- Hát ez a szép, fekete szemű kislány melyiké?

Ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, ezért nem értettem, hogy mit mondanak. Vagyis, egy alkalommal, mintha azt mondta volna nagypapa, hogy:

- "Rudié."

Emlékszem, hogy már-már én válaszoltam a kérdezőnek, mert akkoriban kezdtem rájönni arra, hogy az “Apuka” nevezetű embert nagymama Györgynek szólította és akkor neki ez a neve, úgy, mint nekem az Ilonka. Számomra ez lett volna a logikus válasz: "Györgyé".

(Ettől fogva örökre elkísért ez a titkolódzás, sugdosódás személyemmel kapcsolatban. Amikor végre érthetővé vált számomra az a családi viszonyrendszer, amiben fölnőttem, mindig összekuszálódott az egész, egy-egy újabb információval. Ez nekem nagyon fájt. Pontosabban megéreztem, hogy a puszta létem miatt, mintha hazudozásra kényszerülnének azok az emberek, akiket szerettem és engem az igazmondásra neveltek! Ezért, azután, ha lehetett, nem kérdezősködtem, mert nem akartam, hogy hazudozzanak nekem, de a kielégületlen kíváncsiság ott bujkált bennem egész életemben.)

Majd szó esett időjárásról, termésről, vásárról és hazakocsiztak, hazakocsiztunk, ki-ki a maga portájára.

Amikor Nagymama is velünk volt, akkor sokkal díszesebb templomba mentünk. A falra színes képek voltak festve, és a napsugár is színes üvegablakokon próbált besütni. Itt nem értettem, hogy mit beszél a pap, de az orgonaszó ugyanúgy zengett és ugyanolyan gyönyörűséggel töltött el. Énekelni is csak a pap és egy másik bácsi: a kántor énekelt nagyon szépen, de érthetetlen nyelven. Távozóban "Dícsértessék!"-kel köszöntek el egymástól az emberek. Itt nem illett a "Hogy tetszik lenni?" kérdésre részletesen válaszolni.

Ezeken a templomos vasárnapokon is találkozhattam egyfajta szépséggel. Gyönyörködhettem a színes falfestményekben és festett üvegablakokban, az orgona- és zengő énekszóban. De, ma már tudom, hogy: legfőképpen az Együttlét – Isten házában Vele és a Benne-hívőkben – megtapasztalása jelentett nagyon sokat. Ma már azt is tudom, hogy minden „világi” közösségben ezt az Együttlétet és Szépséget kerestem, mindhiába! Azt is tudom, hogy ezeken a templomos vasárnapokon szerzett élmények érzelmi patronként működtek bennem életem válságos időszakaiban.

*

A nagy idillt egyre gyakrabban zavarták meg a Tanyán megjelenő idegen emberek, akiket Nagyapa eleinte be sem akart engedni a házba...

1952 nyarán sok baja támadt az egyik hízóval, amit be kellett szolgáltatni. Az oktondi állat még el sem érte a szerződésben előírt súlyát, már abbahagyta a hízást, nem volt hajlandó enni. Nagyapa szekérre rakta és bekocsizott vele a városba.

Nyár volt, kánikula. A gabona felét learatták. A cséplőgép is a szomszéd tanyákon dolgozott. Szükség volt minden munkabíró férfira, dolgos kézre. A városi ismerősök és rokonok is mind kijöttek segíteni.

Ekkor már tilos volt napszámost fogadni, vagyis pénzt fizetni a munkáért. Ezért, aztán dolgozott nálunk az iparengedélyét bevont kunszentmiklósi órásmester, cipészmester, meg még nem tudom, hogy ki…

Apa is kivette a gyárban a szabadságát és lehozta anyát és a kishúgomat is. Apa, miután készített rólunk, meg a tanyáról egypár felvételt, (mert nagyon szeretett fényképezni) átöltözött, kaszát vett a kezébe és ő is beállt aratni. Boriska nénikém volt a marokszedője, meg a kévekötője is, én, pedig a "segítője". "Anyukát" kímélték az ilyen durva munkától.

Délben, terített asztalok várták az aratókat. Az asztalon ott illatozott a birkapaprikás. Idősebbik nagybátyám kiment a pusztába a birkanyájhoz és ő hozta, majd vágta le és dolgozta föl a birkát a paprikáshoz. Nagymama hokedlira készített lavórokban langyos vízzel, törölközőkkel a karján várta a munkásokat. Mosdás után a felnőttek asztalhoz ültek és akkor jött a csalódás, mert nekünk a húgommal, csak a hokedli mellé készített fejős széken jutott hely. Vigasztalódtunk aztán, mert a húsleves után – a kedvencünket: a mákos-nudlit – tette nagymama, egy mázas cseréptálban elénk.

Nagyapa mérgelõdött, hogy: neki meg "ezzel a disznóval köll bajlódni". "Törvény, az törvény!" Mondogatta, amikor segítettek neki a szekérre fölterelni a disznót. Majd elindult a renitens hízóval a városban lévő „beszolgáltatóba”. Ott, megmázsálták a gutaütés- környékezte jószágot és amiért még 1-2 kg híja volt, azt mondták:

- "Na papa, hizlalja még egy kicsit és majd akkor jöjjön vele vissza, ha annyi lösz a súlya, amennyinek a passzus szerint lönnie köll!"

Hiába mondta, hogy:

 - "Már napok óta nem öszik szögény pára!"

Nagyapa az esti szürkületben, az állatorvossal együtt tért vissza. Valamit belekevertek a disznó ennivalójába, meg kapott injekciót is és így kihúzta még egy hétig.

A vacsoraasztalnál mesélte el nagymamának a történteket. Nagymama mindenre mondott valamit, amit nagyapa helybenhagyó- bólogató hallgatással fogadott.

Közben, elkezdődött a begyűjtés. A szekereket átalakították oly módon, hogy legalább egy asztag – kévébe kötött gabonát fel lehessen rá rakni. A cséplőgép is nálunk dolgozott. A kicsépelt gabonát sorra hordták föl a gazdasági épület padlására.

A szalmát óriási kazlakba rakták a tanyaudvar közelében.

Nagymama a házban csomagokat állított össze a nálunk dolgozó ismerősöknek, rokonoknak. Volt, akinek nem is fért föl egyszerre a bicikli csomagtartójára a zsák liszt, a zacskó mák, a dió, a szárazbab, a téli vágásból maradt füstölt-kolbász és csülök… Mondta is a kilenc gyerekes Orgonás-mester: - „Nem baj, majd inkább tolom hazáig!” (Hét kilométerre volt az a bizonyos „hazáig”.)

Volt, akinek egy zsák zsenge zöldbab jutott. Volt, akinek két, összekötözött lábú, rikácsoló, tojónak való jércét kötöztek a csomagtartóhoz. Hogy elcsendesítsék a jércéket, kiselejtezett harisnyát húztak a fejükre. Volt, akinek kacsa hápogott a csomagtartóra szíjazott fonott kosárban. Neki egy szakadt nagykendő jutott elcsendesítés céljából. (Miért volt szükség erre az „elcsendesítésre”? Csak évtizedekkel később jöttem rá arra, hogy akkoriban, az ilyen „illegális” módon élelemhez jutottakat - „feketézés” címén - bizony előállították a rendőrőrszobákon.)

*

A nyár vége-felé ugyanazzal a módszerrel, mint a szalmát – hordták be a téli takarmánynak való szénát. Ez volt csak izgalmas mozzanata gyermekkoromnak! Csodálatos volt megtapasztalni, hogy micsoda nyüzsgő élet költözött ezekbe a száradó rendekbe! Éppen ezért, nagyon óvatosak voltak a szénahordók – nehogy szétdúljanak egy-egy madárfészket, vagy még időben szóljanak a macskának, ha egérfészekre bukkantak.

Gyönyörű gyíkokat láttam villámgyorsan elszaladni, amint a biztonságos búvóhelyül szolgáló széna hirtelen eltűnt felőlük. Láttam „félelmetes” sikló sietős, kígyózó tovasiklását. Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy:

- „Nem köll tűle félni, mert nem bánt a sikló!” És: „Jobban fél szögény, mint té tűle!”

Láttam fészkéről felröppenő madárszülőket, „akik” halált megvető bátorsággal, zuhanórepüléses fejcsippentéssel próbálták elüldözni a „betolakodókat”. Ezek körül a fészkek körül mindig hagytunk egy kis szénát. Nagyapa szerint, azért, mert:

- „Ezek a madarak és majd a felnövekvő fiókáik szödik össze a sok férget a gyümölcsfákról, így segítve az embernek. Isten Édenkertjében minden élőlénynek mögvan a maga dolga…”

Akkor még fogalmam nem volt arról, hogy mit jelent az az Édenkert. Fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy megtudjam.

Az utolsó nyáron, nagyapa egyre gondterheltebben meg-megállt munka közben. Előttem van, amint egy alkalommal letörölte a verejtéket homlokáról és azt mondta, miközben felnézett a magasban trillázó pacsirtára:

- Ez is csak fönt a magosban, az Úr szabad egiben mondja a magáét!

Ekkor vált számomra a „magasságos égen” trillázó pacsirta a Szabadság Szimbólumává.

*

Évekkel később tudtam meg, hogy amiért az a bizonyos beszolgáltatni való disznó belepusztult a herce-hurcába, még a jövő évi termést is lesöpörték a padlásról. Nagyapát, pedig előállították, mondván: „...a zsugori kulák sajnálja a disznót a városi munkásságtól, a dolgozó néptől!”. 

Ez az ősz volt az utolsó, amit nagyszüleimmel együtt töltöttem a Tiborca-tanyán. "Apuka" összepakolt és felutazott velem Pestre, mert kezdődött az iskola…

Nagyapa beteg lett és 1952. november tizenötödikén, hetvenhat éves korában, agyvérzésben meghalt. Legkisebb fia ekkor töltötte sorköteles katonai szolgálatát. Még csak nem is adták át neki a halotti értesítőt! Úgy temették el nagyapát, hogy „Apuka” is azon gyötrődött, hogy elmenjen-e egy „kuláknak”(!) a temetésére, mert:

- „Mi lesz, ha a gyárban megtudják? Nem fognak-e racizni miatta?”

Akkor, fogalmam nem volt arról, hogy mit is jelentenek ezek a szavak, de azt az iszonyatos félelmet, ahogy beszéltek róla, nagyon jól érzékeltem. És - talán ettől - örökre megjegyeztem.

Bóna Mária Ilona 

<< előző rész          következő rész>>