|
TIBORCA története I. 1.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 19:39
Egyszer csak megérkezett egy hosszú, fekete hajú és szemű bácsi és vele egy nagyon piros (rúzsos) szájú néni, akik engem vettek célba és nagy harsányan el kezdtek szorongatni, cuppogatni. Ijedten menekültem volna előlük nénikém szoknyája mögé, aki azonban engem cserbenhagyva, újra- és újra odataszigált a két "idegen" karjai közé, mondván, hogy: - Ő Apuka és Anyuka. Ne félj tőlük, szeretnek tégöd! Valahogy eltelt a nap. Nénikémnek rengeteg dolga volt, ráadásul megnáthásodott. Örökké törölgette a szemét és fújta az orrát. Én nem különben... Mondta is "Anyuka" "Apukának", hogy: - Nem vigyáznak rá.... Eljött a lefekvés ideje. Boriska nénikém - ahelyett, hogy engem mosdatott volna jó, meleg vízben és engem dugott volna a nagy téglával előmelegített dunna alá, mint ahogy máskor tette - a vendégeknek készítette a fekvőhelyet. TIBORCA története
I. fejezet, 1. epizód
(ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!)
Anyám-helyett-anyám-nagynéném
A II. világháború véget ért, és amikor azt hitte mindenki, hogy „kitört” a béke, újabb békétlenség szakadt az elcsigázott, sok szenvedést túlélt emberekre. A hidegháború békétlensége feszült Kelet és Nyugat közé. Magyarországon, pedig kezdetét vette a szovjetek irányításával egy politikai kísérlet.
Ebbe a békétlen világba születtem bele, mint „szerelemgyerek”. Lehet, hogy ezért, de egészen kicsi koromra visszagondolva, mintha örökké úton lettünk volna. Mintha örökös máshol levéssel, idegen lakásokban, különböző nénikkel teltek volna azok az évek...
Aztán, egy tanyán kötöttem ki, ahol egy fekete ruhás, fekete fejkendős, sudár magas, idős nénire emlékszem és egy ősz hajú, nagy fehér- kackiás bajuszú, alacsony, szikár öregemberre, meg a "Nénnyére". "Nénnyét" a két idős ember Boriskának szólította, aki pedig édösanyámnak és édösapámnak őket.
Boriska nénnye és én: a "kis Iluska", olyan elválaszthatatlanok voltunk, "mint a borsó meg a héja", mint Konrad Lorenz és az ő szárnyasai... Azt hiszem működött nálam is az imprinting.
Hogyne működött volna, hiszen én mindig ott voltam, ahol ő: a nénikém, aki mellett korán megtanultam a dolgok csínját-bínját. Pontosabban, "belenyőhettem" a tanyasi feladatokba.
Az első ilyen alkalomra visszagondolva, elmesélem hogyan tanultam meg a tyúkok "elültetését"...
Három-négy éves lehettem, amikor felfigyeltem arra, hogy egyik-másik tyúk elkezdett kotyogni és minden átmenet nélkül le-leült a puszta földre és még az eléje szórt eleséggel sem lehetett onnan elcsalogatni.
Nénikém csak annyit mondott erre a furcsa, számomra ijesztő "rendellenességre", hogy: - "Itt az ideje, hogy elültessük!".
Ettől ijedtem meg csak igazán, mert azt hittem, hogy azt úgy kell majd csinálni, mint a palántázást...
Sehogy nem tudtam elképzelni szegény tyúkot élve elásva a földben.
Azután, hogy fölvitt néném a tyúkkal és egy zsák szalmával a padlásra, kezdtem megkönnyebbülni. Nekem is kezembe nyomott egy "nyaláb" illatos szénát, nehogy haszontalannak érezzem magamat.
Ott már sorakoztak az óriási kosarak. Egy alul és fölé rakva, szájával lefelé fordítva a másik. Egy ilyen üres kosarat tettünk be a sorba - tisztes távolságra a másiktól, hogy a kotlósok ne zavarják egymást.
Nénikém megtöltötte szalmával, és a nálam lévõ szénát közösen, fészek-szerűen elrendeztük a tetején. Majd, az előre odakészített szakajtóból előszámolt fennhangon 10-16 db tojást és óvatosan berakta a fészekbe. (Én még ekkor nem tudtam számolni, de már felfigyeltem a módjára.) Erre: nagyon óvatosan ráültette a tyúkot, "aki" úgy helyezkedett el a tojásokon - csőrével egyenként görgetve rajtuk, miközben úgy forgolódott, hogy még véletlenül se lépett rá lábaival egyikre sem - mintha így köszöntötte volna mindegyiket. Olyan nagyra borzolta tollazatát, hogy teste melegéből minden egyes tojásnak jusson, majd végre, nagyon gyengéden ráereszkedve elült rajtuk.
Ettől fogva Boriska nénikémmel minden etetéskor fölmehettem a padlásra.
|
|
Nagy-nagy élmény volt, amint az előzőleg elültetett tyúkok alól sorban keltek ki a pulykák, kacsák és libák.
Nem győztem csodálkozni ezen a leleményességen és azon, amilyen hűséggel(!) követték (szinte igazolva az „imprinting-elméletet) a különböző fészekalja apróságok a kotyogó kotlósmamát.
Láthattam, amint a kotlósok megmutatták kicsinyeiknek a tanyaudvar-, később a mező világát; kapirgálni-, csipegetni valóit.
A kislibás és kiskacsás kotlósok akkor kerültek először bajba, amikor a mezőn rátaláltak a vályogos gödörben összegyülemlett vízre. Soha nem felejtem el a kotlósok kétségbe esett kárálását és futkosását a parton, ahogy meg akarták akadályozni kicsinyeik vízbeesését! A kiskacsák és kislibák, viszont engedelmeskedve a velük született ösztöneiknek, vízbe pottyanva, azon nyomban úgy úsztak, lubickoltak, mintha tanulták volna.
|
Amikor eljött a "mi" kotlósunk csibéinek kikelési ideje, nénikém kesztyűt húzva, nagyon óvatosan leemelte a csőrével és szárnyával védelmezőn csapkodó kotlóst a csibékről. A méltatlan bánásmód a lábak összekötözésével folytatódott. Ezt követően, segíthettem az éktelenül csipogó apróságokat egy ládába átrakni, miközben nénikém fennhangon megszámolta őket. Az eredményt beírta a köténye zsebéből elővett „kalengyáriumba”, majd hóna alá kapta a tyúkot. A ládát együtt megfogtuk és lehoztuk, majd útjára bocsátottuk a kotlóst csibéivel.
(Örömöm, mint egy ősi- kódolt ösztön, már ekkor feltört a lelkemből, amint láttam az elől haladó, örökké kotyogó kotlóst és az utána botladozó, csipogó, sárga-pihés kiscsibe-gombócokat. Már ekkor megsejthettem valamit abból, mi végre is vagyok a világon! Azt hiszem először éreztem vágyat arra, hogy minél előbb felnőjek. Felnőjek, hogy nekem is lehessenek kicsinyeim…)
Igen ám, de ennyi apró-jószágot nem lehet a réten, meg az udvaron való kapirgálás során talált élelemmel felnevelni!
Nénikém alig győzte darával, meg apróra vágott lucernával a kicsinyek etetését. Hamar elfogyott az a morzsolt kukorica, amit még a téli estéken morzsoltak nagyapával. Ezért, aztán a kukoricagóréból kellett „vételezni” az újabb morzsolni valót.
Ilyenkor a szecskavágót átállítottuk morzsolásra. A morzsolás után következett a darálás, melynek szintén voltak fokozatai. A már korábban kikelt kisbaromfik számára egész nagy-szeműre kellett állítani, a kisebbeknek egészen apró szeműre.
Ugyanezt az eljárást alkalmaztuk a lucerna aprításánál is. Nénikém nekem is adott egy csomót, amit egy deszkán olyan apróra vágtunk a késsel, mint amilyenre a petrezselyem-zöldjét szokás az emberi étel ízesítéséhez. Ezt a kétféle anyagot azután összekevertük egy-egy vödörben és kis etetővályúkban elosztottuk. Mire késő délután bejöttek, már várta őket a terített „asztal” a belső udvarban.
Később, amint annyira felnőttek a pulykák, hogy már nem hallgattak a kotlósmamáikra, összetereltük őket és az én felügyeletemmel mehettek ki a mezőre. Nem volt könnyű feladat együtt tartani őket, mert a pulykák kedvenc csemegéje a szöcske. A szöcskékről, pedig köztudott, hogy szabadon ugrándozva élnek a széles határban. A pulykák, pedig vadászva követték őket a szélrózsa minden irányába. Én, pedig úgy futkároztam, terelgetve igyekezve egyben tartani őket, mint egy nyájat őrző pulikutya.
*
Ez a békességes Rend egyszerre felborult.
Egy őszi napon nagy sürgés-forgásra ébredtem, és nénikémet is nehezen találtam meg. Ép' süteményt sütött és nekem nem is szólt, pedig azelőtt ezt is együtt csináltuk. Most azonban rengeteg – számomra ismeretlen - ember érkezett, akik össze-vissza ölelkeztek és puszilkodtak, amikor meglátták egymást. Megijedtem tőle, mert itt a tanyán addig ez nem volt szokás.
Egyszer csak megérkezett egy hosszú, fekete hajú és szemű bácsi és vele egy nagyon piros (rúzsos) szájú néni, akik engem vettek célba és nagy harsányan el kezdtek szorongatni, cuppogatni. Ijedten menekültem volna előlük nénikém szoknyája mögé, aki azonban engem cserbenhagyva, újra- és újra odataszigált a két "idegen" karjai közé, mondván, hogy:
- Ő Apuka és Anyuka. Ne félj tőlük, szeretnek tégöd!
Valahogy eltelt a nap. Nénikémnek rengeteg dolga volt, ráadásul megnáthásodott. Örökké törölgette a szemét és fújta az orrát. Én nem különben... Mondta is "Anyuka" "Apukának", hogy: - Nem vigyáznak rá....
Eljött a lefekvés ideje. Boriska nénikém - ahelyett, hogy engem mosdatott volna jó, meleg vízben és engem dugott volna a nagy téglával előmelegített dunna alá, mint ahogy máskor tette - a vendégeknek készítette a fekvőhelyet.
A tanya minden helyiségében, még a földön is matracok, szalmazsákok voltak letéve. "Anyuka" és "Apuka" megkapta a "vendégszobát". Ezt már négy évesen is igazságtalannak éreztem, de amikor nénikém lefejtett magáról és kijelentette, hogy nem alszunk együtt, mert nekem "Anyuka" mellett a helyem, keservesen sírtam, talán még toporzékoltam is. Azután, arra emlékszem, hogy a hosszú, fekete hajú "Apuka" odavesz maguk közé a hideg dunna alá és - kedveskedve átölelve mindkettőnket - elalszik. Éreztem, hogy örül nekem, majdnem úgy, mint nénikém azelőtt.
Ettől-e, de én is hamarosan elaludtam.
Éjszaka felébredtem, mert pisilni kellett. Azonnal felismertem a helyzetet, hogy nem nénikém fekszik mellettem, akinek lehet szólni...
Kimásztam lábtól a két ember közül és a sötétben nem találtam a bilit. Átmentem a másik szobába, hogy megkeressem Boriska nénit, de a sötétben minduntalan matracokba botlottam. Nagy nehezen kikecmeregtem a kertbe. Amikor visszabotlogtam "Apukához" és "Anyukához" - rémülten tapasztaltam, hogy nekem ott már nincs helyem(!), mert ők összeölelkezve, nagy szuszogva aludtak. Megpróbáltam "Apuka", majd "Anyuka" mögé bebújni, de újra és újra lecsúsztam az ágyról.
Nagyon fáztam és sírni sem mertem, mert akkor azt hiszik, hogy „náthás” vagyok és azért, mert: "Boriska nem vigyázott rá"... Az ágy mellett volt egy kukoricacsuhéból font "ágyelő". Erre feküdtem, majd ahogy hozzászokott a szemem a sötéthez, észrevettem a fogason nagyapa subáját. Odatoltam a széket, de arról sem értem el, vagyis lefelé húztam, mert nem volt erőm megemelve leemelni.
Már egészen dideregtem, mégis visszafeküdtem az ágyelőre és vártam a reggelt, miközben riogattak az éjszaka hangjai. Süvítve zörgette az ablakot a pusztai szél. Sehogy nem értettem, hogy eddig miért nem hallottam soha...
*
Később, amikor már Pestre hozattak, és "húgom" is rám-bizattatott, egy alkalommal meséltem neki a kotlósültetésről és a kiscsibékről.
Annyira jó lett volna átélni újra azt a melegséget, örömöt, amit a pihe-puha kiscsibék látványa okozott!
"Anyuka" is hallgatta a "mesét", majd közbeszólva mondta:
- Azt is meséld el, hogy hogyan szeretted őket megfojtani!
- Hogy-hogy megfojtani?
Kérdeztem az ismerős gombóccal a torkomban.
- Bizony, a nyakánál fogva sorra kiszorítottad belőlük az életet, miközben adtad az ártatlant és mondogattad, hogy: pipi-pipi.
- Mit csináltál erre? kérdeztem szörnyülködő hitetlenkedéssel.
- Jól elvertem a kezedet, hogy kiverjem belőled a gonoszságot! De kutyából nem lesz szalonna soha! Aki gonosznak születik, az is marad!
Miközben egyetértettem a fenyítéssel - ha már egyszer annyira gonosz voltam valamikor - éreztem, hogy anya az én gonosszá nyilvánításommal egy időre széttörte bennem a tanyán, az Életről kialakult Rend képzetét!
Bóna Mária Ilona
következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
